A Kínával való kapcsolatok építése nem tud tradíciókra támaszkodni, mert ilyen gazdag és aktív Kína még soha nem volt, legalábbis azóta, hogy kontinenseken átnyúló összeköttetésekről beszélhetünk. Nincsenek régi szép idők. Hogy milyen a jó Kína-politika, nem tudjuk mérni semmihez.
Egy olyan viszonyról beszélünk, amelyben az egyik partner egy bolha, a másik egy elefánt, ráadásul nem is egy vidéken laknak. A kereskedelmi vagy a befektetési adataink – hiába nőnek igen dinamikusan – olyan kis összegűek (legalábbis Pekingből nézve), hogy Kína Magyarország-politikájáról beszélni rejthetne magában némi derűt. Hogy mégsem rejt, az a kínaiak világhoz való hozzáállásának és az ezt kísérő kereskedelmi szellemnek köszönhető elsősorban, amit a Nyugat sokszor félreért, esetenként igyekszik is félreérteni. Magyarország számára Kína lehetőség. Elsősorban gazdasági lehetőség, annak minden ágával-bogával együtt, de diplomáciai, kapcsolati, civilizációs lehetőség is, amely valóban mindkét félnek gyümölcsözhet. A mi elmúlt tíz-tizenöt évünknek itt rejlenek a valóságos problémái: mert képviselőink időnként csak durván kizárólag a suskára hajtottak, vagy ha valamilyen kapcsolati szempontok is felvetődtek, akkor hajlamosak voltak a nagy tudású oktató pózában fellépni. Mindig voltak és most is vannak persze felkészült és nagyon jó szándékú emberek a magyar oldalon, ezért is sikerült mindig legalább a deklarált szándékokat civilizált keretek között tartani. A siserahad azonban felkészületlen, kiműveletlen, agresszív, sokszor egymással dulakodó alakokból áll ma is, s ez okozza, hogy az említett lehetőségből csak darabkák jutnak, s a folyamatok sem tartanak éppen jó felé.
Óriási dolog a Budapest–Belgrád gyorsvasút, vagy az, hogy nálunk lesz a térség és Kína közötti turisztikai együttműködés központja (persze, az nem világos, hogy ez pontosan micsoda), de hol van ez a tíz évvel ezelőtti elképzelésektől, amelyek a kínaiak európai logisztikai központjának álmodták Magyarországot. Abból ugyanis már nem lesz semmi. Nem lesz sehol „európai logisztikai központ”, de különben is az Oroszország és Ukrajna felől jövő széles nyomtávú vasút meghosszabbítását Szlovákián át vezetik, míg a magyar légügyből véres fejjel távozott Hainan Airlines példája nem lehet nagyon vonzó Kínában senkinek.
A mostani magyar kormány már nyilván rájött, hogy Peking nem az Üdvhadsereg, s nem fogja megoldani alapvetően a pénzügyi problémáit, amiről a második álom szólt. De szemmel láthatóan azt még mindig nem értette meg, hogy arrafelé a megbízhatóság és a kiegyensúlyozottság a divat. Mert az, hogy különösebb ok nélkül lemondok egy pekingi miniszterelnöki vizitet, ahogy ezt Orbán Viktor tette, hogy különösebb ok nélkül a Japánban tett látogatásomon (képünkön) beleártom magam olyan távol-keleti politikai konfliktusokba, melyekhez Magyarországnak semmi köze, ahogy szintén Orbán Viktor tette, az észrevétlenül elmossa, mondjuk, az elmúlt három év munkájának hozadékát.
A hét eleji nagy bukaresti összeröffenés, ahol a kínai miniszterelnök tizenhat kelet-közép-európai ország vezetőjével találkozott, nem csak azt demonstrálta, hogy a kínaiak szeretik a diplomáciai tömegjeleneteket. Arra próbálták meg ráébreszteni ennek a sok apró országnak a vezetőjét, hogy Pekingnek ők így együtt jelentenek valamit. Nem sokat lehet tudni az összejövetel keletkezéstörténetéről, de az látszik a szinte hibátlan megjelenésből, hogy az érintettek ráébredtek, amire kellett, miközben Brüsszel (bárki is légyen az), meg nyilván valamennyire mögötte Washington, erős homlokráncolással figyelte a pikniket. Eddig ugyanis volt egy sajátos európai táncrendje a Kínával való közlekedésnek: az unió játszotta el a rosszfiút (fegyverembargó, szellemi jogok, vízumpolitika stb.), s a tagállamok próbálták alakítani széttárt karokkal (és markokkal) a jófiút. Most itt megjelent, egyelőre nem intézményesen, egy közbenső szint, színtiszta jófiúskodással, potenciálisan lestoppolva olyan pénzforrásokat, melyeket nyilván szívesen lestoppolnának mások is. (S természetesen jelentős tényező itt a befolyásért folytatott küzdelem is, de azt nem mondja úgyse senki.)
Nekünk, mármint magyaroknak, feltehetően azt kell megértenünk ebből, hogy a nagyobb, internacionális struktúrákba való beépüléssel tudunk igazán boldogulni, s az Orbán-kormány meg is érti, lásd a Budapest–Belgrád vasutat, s ezt a bizonyos turisztikai koordinációs centrumot. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy tartósan gyümölcsöző lenne a jelenlegi durcás koncepciótlanság. Nem kell kidolgozni mindjárt a Kőrösi Csoma Sándor Tervet, de azért egy látható távlatot kaphatna legalább a honi kínai aktivitás (mi oda úgyis csak kalandozni járunk). Lehetne azon túl is elképzelésünk, hogy intézményeink mit akadályozzanak meg vagy szabotáljanak el a kínai üzleti kezdeményezésekből, még mielőtt elkezdünk megsértődni azon, hogy a koncepciót is ők szállítják, dömpingáron.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
