Amióta ember az ember, emlékezik elődeire és arra, ami vele történt – mondja Rényi András művészettörténész, esztéta, aki szerint az emberi közösségek csak úgy tudnak tartósan fennmaradni, ha ápolják az előtörténetükről való tudást. A közösségi identitás szempontjából a temetők és a közösségi emlékhelyek mindig a közösen használt tér kiemelt pontjainak számítottak.
A római császárok találták ki a hatalom reprezentációjának eszméjét, amely már a nagyvároshoz és a tömegek utcai jelenlétéhez kötődik: diadalívek, díszoszlopok, szobrok „zengték” az aktuális császár dicséretét. „A polgári forradalmak Európájában sem véletlenül ez a propagandisztikus politikai tradíció bizonyult mérvadónak.
A valós közösségi emlékezet fenntartása helyett a nemzeti identitások – sokszor fikciós – megkonstruálása lett az emlékezetpolitika célja.
Jó példája ennek a Hősök terén álló milleniumi szoborcsoport, amely a magyar nemzeti történelemről alkotott könnyen fogyasztható narratívát, miközben már a megvalósításakor rengeteg bírálat érte az ókonzervatív emlékműeszmét. Ezek az alkotások leírhatatlanul messze voltak és vannak mai a kortárs művészettől.
Az a baj, hogy nem tanulunk a történelmi kudarcokból.
Az erőszakos, fölülről vezérelt propaganda történelmi zsákutca. Pedig lehetne akár ironikusan, szeretettel és némi öngúnnyal is megformálni saját történelmünket. Anno Varga Imre például szellemes (és cinikus) szobrászi paródiát csinált Kun Béla Vérmezőn felállított sokalakos szobrából. A Szabadság téri emlékművet ezzel szemben komolyra vették, miközben művészileg szellemtelen és giccsbe hajlóan ódivatú – magyarázza Rényi.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!