Egy fiatal focistát a délutáni edzésen rúgta arcon a napokban csapattársa, amitől a fiú súlyos arckoponya-sérüléseket szenvedett. Berohantak vele a Mária utcába, ahol nem volt CT.
Innen irány Buda, a Szent János kórház, ahol viszont szemész nem volt, végül az idegsebészeti klinikán kötött ki – hajnalra jutott a szükséges vizsgálatokhoz. Akkor közölték vele: műteni kell, de az már csak másnap reggel lehetséges. Nagyjából ez az eset írja le a magyar egészségügy pillanatnyi helyzetét. Hogy véletlen elírások sorozata, vagy a forrás- és kapacitáshiányhoz alkalmazkodó nagyon is tudatos elosztás az új kórházi rendszer? Ezt egyelőre nem tudni, annyi azonban biztos: elképesztő aránytalanságokkal működik július óta az egészségügyi ellátás. Hogy működik egyáltalán az nagyrészt annak is köszönhető, hogy a kórházak vezetői „tesznek” az előírt rendre. Vannak, akik még bíznak a korrekcióban, az azonban biztos: tucatnyi kórház lassú kivéreztetésre ítéltetett. A betegek pedig, mi mást tehetnének, fizetnek: egyes becslések szerint a páciensek egészségre fordított magánkiadásai már elérik a közkiadások 30-50 százalékát.
Kórházi vezetők szerint a kaotikus viszonyok leginkább a fővárosra, vagyis a Közép-magyarországi régióra jellemzőek, az itteni kórházaknál ugyanis sosem volt elvárás, érv, hogy egy helyen, az ellátási szintnek megfelelő szakellátások, diagnosztikai feltételek meglegyenek. A vidéki intézményekben egészen más anomáliákkal kell megküzdeniük. Például azzal, hogy miért irányít egy sümegi pszichiátriai beteget az új rendszer Zalaegerszegre, miközben a veszprémi kórház pszichiátriája épp Sümegen működik? Egy-egy vidéki betegnek akár 60-200 kilométert kell utaznia, csakhogy valóban a speciális ellátásokat a lehető legmagasabb színvonalú, legjobban felszerelt és legjobb szakemberekkel büszkélkedhető intézményben kaphassa meg. Jóllehet, nemegyszer ezek a „körzővel megrajzolt” utak is sokszor felülírnak minden logikát és a költséghatékonyság szempontjait. Például azzal, hogy az egymáshoz szorosan kapcsolódó, összetartozó ellátásokat tettek az ország egyik és másik felébe. Bizonyos esetekben a főváros II. kerületéből is vidékre kell utazni, holott Budapesten a teljes ellátási kínálat rendelkezésre áll, de a Balatongyörökön, Bakonybélen, Kisvárdán – ahol van kórház helyben is –, valamint a Nyírbátorban élők is minimum 60, de akár 300 kilométeres távot kell megtegyenek egyes ellátásokért.
Kórházi vezetők szerint július óta nem az új rendszer miatt működik még ígyúgy az ellátás, hanem éppen azért, mert „tesznek” rá az igazgatók: ha ugyanis követnék az előírt utat, pillanatok alatt működésképtelenné válna a magyar egészségügy.
Ha megnézzük azt a most készült tanulmányt, amit Poller Imre onkológus készített a kialakított rendszerről a Középmagyarországi régiót vizsgálva, talán jobb is, ha ezt a rendet egyelőre nem igen tekintik kőbe vésett útmutatónak a kórházak. Poller Imre abból indul ki, hogy a hozzáférhetőség egyik alapvető indikátora az egységnyi ágyszámra jutó ellátási területi lakosságszám. Ez megmutatja, hogy elvileg hány lakos „versenyzik” egy ágy kényszerű elfoglalásáért. A magyarországi népegészségügyi statisztikák a betegségek előfordulási gyakoriságában maximum 25-30 százalékos eltérést mutatnak. Azaz nagyjából ekkora eltérés magyarázható az eltérő szükségletekkel. Ehhez képest például a belgyógyászati ágyak elosztása a kórházak harmadában van csupán a „megmagyarázható” szinten, míg a másik egyharmadban a térségi átlag fele, a harmadikban viszont ugyanez az érték a térségi átlag kétszerese. A „legjobb” és a „legrosszabb” osztályok között 18-szoros a különbség, az egyikben 97 ágy jut 80 ezer lakosra, a másikban 15 ágy 228 ezer lakosra. Az elemzés készítője szerint, amennyiben a kialakított beutalási rendet valóban a leírtaknak megfelelően „zárt rendszerként” akarják működtetni, az ellátások alig lesznek tervezhetőek, számos súlyos akut megbetegedés esetében egyszerűen nem lesz ágy a beteg számára, miközben a térség más kórházaiban üresen konganak a szobák. A legdurvább az egyenlőtlenség a strokeellátásban: itt a „legjobb” intézményben 2865 lakosra jut egy „stroke-ágy”, a „legrosszabb” intézetben pedig 99 839 lakosra jut egy ágy, vagyis 34-szeres a különbség. Az aránytalanság azonban szinte minden ellátási területen látható.
Igaz: azt a kórházak is érzik, hogy a betegutak jó része egyelőre csak papíron létezik, nem jönnek az új betegek. Valószínűleg ugyanott kezeltetik magukat, ahová eddig is jártak, különösen, hogy egyelőre senkit sem küldhetnek el az intézmények a régi ellátási területeikről érkezők közül. Bár több helyen már kifizettetik azt a pluszpénzt, amit a területen kívülről érkezőktől elkérhetnek.
Nemrég az egészségügyi államtitkár, Szócska Miklós is elismerte, hogy van még mit finomítani a július óta működő új térségi ellátási rendszeren. Többek között az onkológiai és a kardiológiai ellátás kapcsán kaptak olyan visszajelzéseket, amelyek egyértelművé teszik: a kijelölt kórházak nem tudnak annyi esetet ellátni, mint amennyit az új struktúrában kellene.
Ugyan az említett „másfél tucatnyi” kiskórházat nem zárták be, de lassú kivéreztetésük az átszervezéskor megkezdődött. Abban ugyanis vita sincs, hogy a jelenlegi feladatokkal képtelenek partiban maradni: az abból befolyó bevétel talán még a dolgozók bérköltségére sem elég. Így a 15-16 kiskórház léte már ma is csupán látszólagos.
Úgy tűnik azonban, mind többen unják meg az állami rendszert, a hercehurcát, a hosszas várakozást. Páciensek és dolgozók egyaránt. A napokban például egy vidéki villanyszerelő döntött úgy, nem várja meg a műtétre jövő tavaszra kapott időpontot, és súlyos beteg feleségét inkább a magánklinikán kezelteti. Folyamatosan, évente húsz százalékkal nő a magyar egészségügyi magánszolgáltatások bevétele, sőt az utóbbi évben talán még ennél is jobban. Hivatalos adatok ugyan nincsenek, egyes becslések szerint azonban a betegek egészségre fordított magánkiadásai már elérik a közkiadások 30-50 százalékát, a magánszolgáltatók bevétele ugrásszerűen nő, van olyan, amelyik éves bevétele már eléri a 4 milliárd forintot. A magánegészségügy vezetői szerint egyértelmű, hogy nem a fizetőképes kereslet bővülése miatt nő a forgalmuk, sokkal inkább az állami egészségügy anomáliai miatt. Az állami szektorból ide igazolt orvosok is azért jöttek át, mert nem bírtak abban a környezetben dolgozni: ott, ahol minden bizonytalan, ahol hetente változnak a szabályok, ahol szakmai kérdéseket a politika akar meghatározni. Igaz, az elhatározás mellett az állami ellátásból hozzájuk érkező szakdolgozók, orvosok szemléletváltása még egy újabb akadály. Szakmailag kiváló orvosoknak is kommunikációs tréninget kellett tartani, hogy ne beszéljenek lekezelően a betegekkel, s ne várjanak hálát.
Kincses Gyula, az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet volt főigazgatója szerint a kapacitásátalakítás nem lehet eredményes csak ágyszámpókerrel és hozzárendelt területekkel: ha nincs pénz és nincs szakember (a kettő összefügg) akkor mindegy, hogy mi van a papírokon, az ellátási hiány a leggondosabb tervezésnél is előáll.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!