Kussolj és titkosíts! A tényfeltáró újságírás valaha volt legnagyobb projektjének kulcsszereplőjével beszélgettünk

– Mennyi ideig tartott elhinnie, hogy informátora, John Doe nem fogja átverni?

– Végig élt bennem a kétely, mivel nehéz olyan forrással dolgozni, akiről semmit nem tudunk. De nagyon hamar elkezdtem bízni a dokumentumokban, mert más forrásokból is leellenőriztük őket, és kiderült, nem hamisak. Mikor az iratokban szereplő embereket megkerestük, elsőre azt mondták, az egész hazugság. Aztán megmutattuk nekik a papírokat, és beismerték, megfogtuk őket. A döntő érv pedig az volt, hogy Putyin orosz elnök egy tévéműsorban ismerte el, bár nem támogatja a nyomozást, a dokumentumok igaziak lehetnek.

– Tudja, mi van most John Doe-val?

– Nem. Kaptunk tőle egy amolyan végrendeletet, hogy ha történne vele valami, akkor ilyen és ilyen jelszóval ezt és ezt keressük. De akkor sem tudnánk meg, mi is lett a valódi sorsa.

– Arra azért rájött, az informátor miért döntött úgy, hogy kiteregeti a Mossack Fonseca szennyesét?

– Azt az üzenetet közvetítette, hogy ő belülről látta az iroda működését, érzékelte, hogy valami nincs rendben, és változtatni akart. De sosem lehetek biztos abban, hogy valóban ez motiválta.

– Szeretne találkozni vele?

– Ha elválasztom a személyes énemet a szakmaitól, akkor nagyon is szeretném látni, és megrázni a kezét. Szakmai szempontból viszont tudom, jó ez így, ahogy van, mert ez szavatolja mindannyiunk biztonságát.

– Hogyan védték magukat és az adatokat?

– A legfontosabb az a szabály volt, amit már a legelején meghatároztunk: titkosíts és kussolj! Titkosítottuk a projekthez kötődő kommunikációt, az összes merevlemezt, és nem beszéltünk róla a feleségünknek, a barátainknak és a kollégáknak sem. Kezdetben csak Bastian és én dolgoztunk az ügyön, de folyamatosan egyre több embert kellett bevonni: az ICIJ-t, a főnökeinket, majd a legvégén grafikusokat, képszerkesztőket, programozókat. Minden kollégának meg kellett tanítani, hogyan kódolják a munkájukat.

– A szabály melyik részét volt nehezebb betartani?

– Azt, hogy fogjam be a számat. Tény: az újságírók imádnak a munkájukról beszélni. A barátaim arról kérdezgettek, mi történt velem, miért nem jelennek meg cikkeim, elégedetlen vagyok-e a munkámmal, váltani akarok-e. Ilyenkor nagy volt a kísértés, hogy azt mondjam: épp ellenkezőleg, életem legjobb projektjén dolgozom.

– Már a Panama-iratok előtt is ismert oknyomozó újságíró volt. Nem mondhatta azt, hogy valami szupertitkossal foglalkozik?

– Nem. Inkább borzasztó unalmas válaszokat adtam. Például azt, hogy mint tudjátok, a főnököm hamarosan nyugdíjba megy, és többméternyi feldolgozatlan irata van, melyeket most beszkennelünk és kereshetővé teszünk. Ilyenkor mindenki ásított egyet az unalomtól, és nem kérdezett többet.

– Az sem tűnt fel nekik, hogy kialakítottak egy elsötétített ablakú szobát, benne leláncolt számítógépekkel?

– A szobát akkor alakították ki, mikor az egész épületet átalakították az egyes rovatok összeköltözése miatt, így nem nagyon vettek róla tudomást. Csak a Panama-iratok nyilvánosságra hozatala után esett le nekik, hova is vezetett az az ajtó.

– Kémfilmbe illő volt az is, mikor a titkosított merevlemezekkel az USA-ba repültek, hogy átadják az ICIJnak.

– Én nem élveztem annyira. A merevlemez felületes vizsgálatakor is az olvasható részére jelentéktelen dokumentumokat másoltunk. A valódi tartalmat egy titkosított és láthatatlan részben rejtettük el, amelynek a kódjait szándékosan otthon hagytuk, és csak azután küldtük el az ICIJ-nak, hogy hazatértünk. De ennek ellenére is rettegtem, hogy megállítanak a reptéren, vagy valami olyasmibe botlunk, amire nem számítottunk.

– Előfordult, hogy valóban veszélybe került az életük vagy a munkájuk?

– Nem vettünk észre semmit, de ez nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen. Jó néhány olyan ember irataihoz fértünk hozzá, akiknek saját titkosszolgálata van. A nyomozás során akadtak olyan időszakok, mikor többen támadták meg a Süddeutche Zeitung honlapját. De soha nem fogjuk megtudni, ezeknek volt-e köze a Panama-iratokhoz vagy sem.

– Mostanában sem kapnak fenyegetéseket?

– Jogi eljárásokat indítottak ellenünk, de a személyes biztonságunk nem forog kockán. Németországban luxusban élünk ebből a szempontból. Mások viszont az életüket kockáztatják a projektért. A török kollégánk kapott az érintett üzletemberektől fenyegetéseket, a panamai pedig csak testőrökkel hagyja el az irodáját.

– Miben hozott újat a nemzetközi konzorcium bevonása?

– A Panama-iratok bebizonyították, hogy az oknyomozó újságírásban léteznek olyan új munkamódszerek, amelyek igenis működnek. Korábban a magányos farkas modellt alkalmazták: egy ember ült az adathegyen, és senkinek nem szólt egy szót sem. Nekünk is mondták, hogy őrültek vagyunk, ha átadjuk a dokumentumokat az ICIJ-nek, mert valaki biztos lebuktat minket. De mi Bastiannal hittünk az együttműködésben. És igazunk is lett: ha nem fogunk össze másokkal, még mindig sehol sem lennénk.

– Nehezükre esett megosztani a kincsüket más újságírókkal?

– Be kellett látnunk, hogy a Süddeutsche Zeitung Németországban nagyon fontos napilap, de világszinten nem számít. Muszáj volt megosztanunk az adatokat a kollégákkal, hogy szintet tudjunk ugorni, és új sztorik is napvilágot láthassanak. Bastiannal rengeteg jó történetet találtunk, amivel megkerestük az ICIJ-t, de messze nem kutattuk fel az összeset. Nem is beszélve arról, hogy a saját országok ügyeiben jártas kollégáknak sokkal nagyobb lehetőségei voltak.

– A sok munkatárs ellenére sem szivárgott ki semmi?

– Ma már elárulhatom, nem hittem, hogy mindent titokban tudunk tartani. Bastiannal kidolgoztunk vészforgatókönyveket arra az esetre, ha valami kiszivárog, és az ICIJ-nek is megvoltak a maga tervei. Úgy becsültük, egy-öt történet a publikálás nagy napja előtt kiderülhet. De arra jutottunk, ez nem számít, mikor sztorik százai állnak rendelkezésünkre. Aztán volt is, ami hamarabb kikerült. Például az izlandi miniszterelnök ügye, mivel német újságírók kellemetlen kérdéseket tettek fel neki. Putyin is elkezdett egy Oroszország ellen irányuló információs háborúról beszélni, azután, hogy levelet küldtem neki. Az apró részleteket viszont az óvatosságunk miatt senki nem tudta összerakni, és nem gyanakodtak, hogy ez egy nagyobb projekt része.

– Volt olyan sztori, amit Bastiannal megtartottak maguknak?

– Mindent megosztottunk a többiekkel. Mind a 400 bevont újságírónak teljes hozzáférése volt az adatokhoz. Ha akartak volna, az argentinok is utánamehettek volna az összes németnek, nem csak a saját honfitársaiknak. Az egyetlen korlátozást az a borzasztó kellemetlen eset jelenthette, mikor újságírók a saját kiadójuk tulajdonosaira bukkantak a papírokban. De ilyenkor nyugodtan mondhatták azt a főnököknek, hogy jobb, ha a transzparencia jegyében ők maguk írják meg a dolgot, mintha a maradék 399 újságíró jönne ki vele. Németországban komoly probléma, hogy az emberek már nem bíznak a médiában, hazugnak tartják. Ilyesmivel vissza lehet szerezni a bizalmat.

– A könyvében feltárja Werner Mauss magánzó német titkos ügynök történetét is, aki szinte átláthatatlan postafiókcég-hálózatot hozott létre. Mi történt aztán vele?

– Éppen a héten kezdődött a bírósági tárgyalása, ahol adóelkerülésért kell felelnie. A német ügyészség szerint legalább 50 millió eurót csalt el.

– Azt tudják, honnan volt ennyi pénze?

– Nem, csak feltételezéseink vannak. Dolgozunk az ügyön, ezért csak nagyon óvatosan beszélhetek róla. Nagy valószínűséggel nem ott landolt az összes pénz, amelyet cégektől vagy kormányoktól kapott a küldetéseire, például túszok kiszabadítására, ahol kellett volna.

– Az oknyomozás során feltárt Siemens-ügynek mi lett a sorsa?

– Nem keltett túl nagy visszhangot Németországban, mivel a vállalatnak ez a sokadik botránya volt, és az emberek már beleuntak. A cég ígéretet tett arra, hogy kivizsgálja az esetet, de még nem hallottam az eredményekről. Valami történhetett, de a végén a szőnyeg alá söpörték az ügyet. Pedig a német gazdaság hírneve szempontjából nagyon fontos lenne, hogy a rendőrség is nyomozzon ezekben az ügyekben. Argentínában viszont folyik a nyomozás a Siemens ottani leányvállalatával kapcsolatban.

– Összességében elégedett azzal, ami a Panama-iratok nyilvánosságra hozása után történt?

– Nagyon nehéz az oknyomozás eredményét értékelni. Ha például Németországban kijövünk valamivel, akkor egy-két napig reagálnak rá a politikusok, aztán vége a történetnek. De a Panama-iratokban több mint ötven országról volt szó, és ezeken kívül is sok más államban is napirendre kerültek olyan törvényjavaslatok, amelyeket a Panama-botrány ihletett, a politikusok világszerte az offshore-cégekről vitáznak. Mi is erről beszélgetünk fél évvel a publikálás után. Szerintem ez eléggé rendben van.

– Nem szeretné, hogy konkrét lépések is történjenek?

– A politikusok dolga, hogy eldöntsék, min változtatnak és min nem. Nekünk, újságíróknak az a dolgunk, hogy átnézzük a dolgokat, és letegyünk bizonyos sztorikat az asztalra. Ha nincs változás, akkor majd arról is beszámolunk. Személy szerint örülnék, ha az offshore-világot átláthatóbbá tennék. Hiszen ez mindannyiunkat érint. Ha az emberek elkerülik az adót, az államnak kevesebb pénze marad utak, kórházak vagy óvodák építésére és fenntartására. Az sem elhanyagolható, hogy a bűnözők a postafiókcégeken át el tudják rejteni az illegálisan szerzett vagyonukat. Ha az átlagemberek azt látják, hogy az igazán gazdagok még az adózást is megússzák, az a demokráciába vetett hitet is meggyengíti. Ha az adóparadicsomokat átláthatóbbá tennénk, azzal a populisták ellen is felvehetnénk a harcot.

– Ön és Bastian egy évig csak a Panama-iratokon dolgozott, és az adatmennyiség miatt újabb és újabb nagyteljesítményű gépekre és szoftverekre volt szükségük. Megéri egyáltalán ennyi időt és pénzt ölni az oknyomozó újságírásba?

– Ma nagyobb szükség van az oknyomozó újságírókra, mint valaha. Le kellene egy kicsit lassulnia a médiának, és nem az újabb szenzációk után rohannia. A média a demokrácia fontos alkotóeleme, ezért kötelessége kritikusan szemlélni azt, amit a politikusok és az üzletemberek csinálnak. Az újságírás valódi feladata az, hogy feltárja a bűnöket. De ez idealisztikus hozzáállás, tudom. Pénzügyi számításokat viszont nem vagyok hajlandó végezni, mert ha csak és kizárólag a profit alapján ítélnénk meg az újságírást, akkor jobb lenne kizárólag kiscicás képeket és videókat publikálni.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!