Leigázhatatlan a színház – interjú Csáki Judittal

 

– Két napja jelent meg az Alföldi színháza, Öt nemzeti év címmel könyve, amelyet már a megjelenése előtt botránykönyvként harangoztak be egy kiragadott részlet, Alföldi Róbert úgynevezett coming outja miatt. Mennyire szánta annak, mennyire tekinthető botrányosnak a kötet?

– Amennyire dühös voltam amiatt, hogy a könyv megjelenése előtt kiragadták ezt az egy momentumot, annyira elégedett vagyok most, azt érzékelve, hogy az elmúlt két napban teljesen háttérbe szorult ez a vonatkozás. Nem botránykönyvként pörög, olyan idézetek, olyan összefoglalások jelennek meg belőle, amelyek valóban arról szólnak, amiről a könyv is szólni akart. Ez a részlet egyébként egy olyan fejezetben van, amely bemutatja, hogy ebben a színházban hogyan jelentek meg az előadásokban a legkülönfélébb kisebbségi aspektusok, vagyis a cigányok, a zsidók, a melegek és a többi – és nem Alföldi magánélete a tárgya. Elsősorban arról írtam, hogy milyen is volt ez a színház.

– Mennyiben tekinthető kordokumentumnak a könyv? Volt igény önben az elmúlt öt év politikai viharainak, az ország morális állapotának a megrajzolására?

– Az első és borzasztóan szigorú szakmai célom az volt, hogy leírjam, mi történt ezekben az években, és ne csak leírjam, hanem ha már egyszer kritikus vagyok, értelmezzem azokat a folyamatokat, amik ott lezajlottak. Hogyan működött a közönségteremtés, milyen volt a repertoár, hogyan alakult a társulat, hogyan kezdték használni a színházi teret. Azt, hogy ebbe beszűrődött a politika, mármint magának a színháznak a történetébe, igyekeztem nagyon mérsékelten megjeleníteni. De persze ha van egy színház életében egy olyan pillanat, amikor az épülete mögött szélsőséges csőcselék parlamenti képviselők irányításával zsidózik és buzizik, akkor ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. De hogy a politika jelentőségét érzékeltessem: annyira a színház a fontos, hogy ha Alföldi még egy ciklust kapott volna, akkor most ez a könyv nincs, de lenne talán öt év múlva, és tíz évről szólna.

– A könyvében kommentárjain keresztül erőteljesen megjelenik Alföldi Róbert, sőt ezek a sok helyen vallomásos szövegbetétek teszik személyessé a kötetet. Az eredeti koncepció is az volt, hogy az egykori direktor ennyire hangsúlyosan és közvetlenül szerepeljen a fejezetekben?

– Az ötlet a könyv gondolatával együtt született, de nem tudtuk, hogy működni fog-e ez a koncepció. Nagyon tisztelem őt azért, mert belement abba, hogy így csináljuk, még akkor is, ha benne volt a pakliban, hogy a végén kimaradnak ezek a részek, ha nem teszik dinamikusabbá, teátrálisabbá, polemikusabbá a szöveget. De nagyon jól megjelent általuk Alföldi Róbert nézőpontja szigorúan szakmai kérdésekben is, például, hogy hasznos-e az, ha egy igazgató sokat rendez. Sokszor alakul ki vitahelyzet a könyvben, és nagyon jó, ha a zsöllyéből figyelő kritikus véleménye mellett megjelenik a bennfentesé is, akár érzelmektől fűtve.

– Nem mondhatni, hogy bármikor elfogult lett volna Alföldivel szemben. A könyvben, ahogy korábban a kritikáiban, őszintén elmondja a negatív véleményét is a darabokkal kapcsolatban. Nem volt nehéz megtartani a kritikusi távolságot? Változott a közös munka során a kapcsolata Alföldivel?

– A mi kapcsolatunk nem változott, bár azt mondanám, ez már barátság, ami arra épül, hogy nagyon tiszteljük egymás véleményét, a különbségekkel együtt. Mindig gyanús nekem, ha valamiről egészen máshogy vélekedik, mint én, ilyenkor felmerül bennem, hogy alaposabban át kell rágnom a kérdést. Nem gondolok sem róla, sem a darabjairól mást, mint korábban, legfeljebb bizonyos dolgokat máshonnan nézek. Értem, hogy mi miért, hogy történt, hiszen az utolsó évadban rengeteg időt töltöttem a Nemzetiben, éppen egy nagyon érzékeny és fájdalmas időszakban láttam Robit együtt a színészekkel. Mindez csöppet sem befolyásolja azt, hogy ha előadást nézek, és aztán írok róla, akkor otthon, a számítógép képernyője előtt hogyan gondolkodom az adott előadásról. A kritikaírásnak is vannak törvényei – és azok szerencsére önműködő törvények.

– Alföldi, ahogy a könyvben, úgy több aktuális nyilatkozatában azt hangsúlyozza, hogy nincs benne düh – túl üldöztetésen, megkergetésen, pellengérre állításon, hogy csak az elmúlt hetek eseményeit sorjázzuk. A könyv borítójáról mégis egy dühös ember néz ránk.

– Nézze meg a tekintetét: nem dühös, hanem egy nagyon komoly figura néz ránk. Egy színész barátja, Znamenák István készítette ezt a képet, ő nem fotós, aki bármilyen pózolási reflexet kiválthatott volna Robiból. Egy keserű, de inkább komor pillanatot kapott el, ami kifejezi ennek az öt évnek a végét. A könyv maga viszont egyáltalán nem keserű. Egy nevetős arc, amilyen egyébként Robi, nem stimmelt volna ehhez az Öt nemzeti évhez – ezt az alcímet legalább annyira fontosnak tartom, mint a főcímet.

– Miért?

– Mert ez a színház nemzeti volt, mivel ilyen egy nemzeti színház – ami öt évig volt ilyen.

– Ön nagyon közelről megtapasztalta a Vidnyánszky-jelenséget. Önnek mondta elhíresült mondatát: „Eddig ti mondtátok meg a tutit, mostantól én mondom meg, területfoglalás zajlik.”

– Ezt szerencsére sokszor sokaknak elmondta, nem csak nekem. Most majd megnézem, milyen színházat csinál Vidnyánszky a Nemzetiben, és meg is fogom írni. Amit ott eddig tett, az a rombolás volt – nem épp színházcsináló művésznek való feladat.

– Vidnyánszky a tanszékvezetői pozíciójának megszüntetésével csak kitúrta önt Kaposvárról. Nem érheti vád, hogy ellene is született ez a könyv?

– Még ott vagyok Kaposváron, legalábbis formálisan, és ez nagyon fontos. Nem a tanszékvezetés volt az állásom, hanem a határozatlan időre kinevezett egyetemi docens – és ez ebben a pillanatban még meglenni látszik, noha a munkavégzés alól momentán föl vagyok mentve. Erről is szívesen beszélek majd később, de most – és ezt nagyon őszintén mondom – a könyv a fontos. Arra is jó volt az írás, hogy távolságot teremtsek a nemzetis történettől és a saját történetemtől is. Vidnyánszky mindkettőben lényegtelen mellékszereplő. Nem érdekes.

– Tavalyi nyílt levelében ön is szembesítette kollégáit, a színházi embereket a gyávaságukkal, Alföldi is ezt teszi a könyv egyik fejezetében. Meddig tud még hátrafele lépkedni a szakma?

– Még mindig folyamatosan hátrafele lépked. Addig tud, amíg akár egy színház is van, ahol szabadon lehet dolgozni, aztán ha már egy sem lesz, akkor életbe lép az a bizonyos Niemöller-idézet: „Amikor elvitték a kommunistákat, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szakszervezetiseket, nem szóltam, mert nem voltam tagja a szakszervezetnek. Amikor elvitték a zsidókat, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a katolikusokat, nem szóltam, mert protestáns vagyok. Aztán eljöttek értem, de már nem maradt senki, aki szólhatott volna.” Ha már csak egy színház lesz, akkor senki nem lesz, aki szóljon. De a helyzet nem ilyen sötét. A független színházakkal a politika nem kalkulál, pedig ők nemcsak esztétikailag és strukturálisan függetlenek, hanem szellemileg is. A színház leigázhatatlan, kiirthatatlan! Nincs az a politika, ami eltörölhetné.

– De addig még továbbra is búcsúznunk kell nagyszerű színházaktól, most például épp úgy néz ki, Eszenyi Vígszínházától.

– Igen, az a következő, és tudjuk, milyen színházak vannak még; ha lesz idejük, akkor azokat is megpróbálják átvenni. De akár átveszik, akár nem, ezek pozíciók, pénzek, pici, lényegtelen dolgok, a színház ennél makacsabb, sokkal régebbi ügylet.

– A Vasárnapi Hírek számára írt, Alföldi Nemzetijének végéről szóló publicisztikájában úgy fogalmazott, hogy ugyan most sötétség lesz egy darabig, de annak szükségszerű követője a fény. Miben reménykedik?

– Ez nem az én kincstári optimizmusom, hanem a színház természetére utal. Régen nem fogjuk tudni a nevét egy csomó politikusnak, amikor a Nemzeti elmúlt öt évének előadásairól még mindig beszélni fogunk.

– És önnel mi lesz?

– Nagyon boldog voltam, amikor írtam a könyvet, akármennyire fájdalmas időszak is volt. Most is boldog vagyok, és tőlem sem lehet néhány dolgot elvenni. Nem lehet elvenni a tanítást és azt, hogy színikritikus vagyok, ezek ugyanis hozzám vannak nőve.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!