Önkéntes lelki segélyszolgálat próbál a leszázalékoltságukat elvesztő rokkantak tucatjaiba lelket önteni, gyakran az öngyilkossági szándékukról kell lebeszélni őket. A bizonytalanság okozta stressz miatt kiújulhatnak a korábban legyőzöttnek hitt betegségek.
Nagy a csönd a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata körül. Az érintettek továbbra is rettegnek, a félelem és a bizonytalanság pedig úgy tűnik, akár visszafordíthatatlan károkat is okozhat. Az 56 éves Sipos Kláráról három hónapja írtunk: szinte kilátástalan küzdelmét elvett járandóságáért máig nem adta fel, sőt, mind többek érdekében már az Ombudsmani Hivatalnál is keresi igazát.
„Négy hónapja annak, hogy 22 éves rokkantság után egy gyors rutinvizsgálattal megállapította rólam egy doktornő: »rehabilitáció nélkül foglalkoztatható«. Azóta keresem a helyem, de mindenhonnan kiszorultam. Felállították az új hivatalokat, a Rehabilitációs Szakigazgatási Szervet minden megyében – hónapokig nincsenek az ügyeink elintézve. Itt vagyunk ellátatlanul, s ha hosszas, kitartó próbálkozásunk eredményeként egy ügyintéző felveszi a telefont, azonnal le akar rázni. Nem tud egyetlen kérdésemre sem választ adni” – sorolja Klára, akit két levélben is értesítettek, a nyugdíjfolyósító budapesti és a szolnoki hivatalai, hogy ügyében ők már nem tudnak intézkedni, áthelyezték az új hivatalhoz. Majd kiderült, nem kapja az eddigi összeget, mert januártól új ellátásban részesülőnek minősül. „A fellebbezésemet két hónap után, augusztus 28-án továbbították Budapestre, ahol a megadott számon érdeklődtem, ott azonban még a héten sem tudták, hol vannak a papírjaim. Regisztrált munkanélküli vagyok három hónapja. Munka nincs, hiába hívogatom a munkaügyi központot. Az ügyintézőm nem tud válaszolni kérdéseimre, más telefonszámot ad egy másik névvel, de ő is csak azt tanácsolja, nézzem az internet álláskereső oldalait. Azt sem tudják megmondani, hogy az egészségbiztosításom meddig él; az e havi gyógyszerem felírásánál még zöldet mutatott a háziorvosomnál a rendszer. II. fokú felülvizsgálatról még nem tudok, de biztosan nagyon sok a munka” – tárja szét a kezét.
Sipos Klára saját küzdelme mellett mind többeket próbál felkarolni. Tizenhárom éve működő betegklubjában mostanság egyre többen adták fel végleg a küzdelmet, mint a rokkantakat szegénységbe kényszerítő döntéseket megelőző években összesen. Sorstársai félnek, hogy mindenféle ellátás nélkül maradnak, s rettegnek, hogy betegségük kiújul, vagy állapotuk a sok idegeskedés miatt rosszabbodik. Nevüket nem, történetüket viszont vállalták közülük többen is.
Edit nincs 40 éves, negyed vesével él. Összesen 5 műtét után, csaknem 10 éve százalékolták le, 100 százalékról 2 éve a 40 százalékos rokkantsági kategóriába sorolták. Azóta havi 27 ezer forintot kapott, egészen mostanáig. „Június óta várom, hogy behívjanak felülvizsgálatra, de nem történik semmi. Férjem cukorbeteg, naponta négyszer inzulinozza magát, de ő legalább valamennyit dolgozni tud, hosszú keresgélés után egy raktárban kapott munkát, ezt egészíti, egészítette legalábbis ki eddig kettőnk rokkantnyugdíja. Összesen 120 ezer forint, amiből most úgy néz ki, az ő járadéka biztosan elvész. Én hiába próbálkozom mindenütt, kereskedelmi végzettségem van, de mindenki azt mondja: én ezt úgysem bírom, nekik nincs szükségük rám” – mondja Edit, aki nemcsak a megélhetésüket, de egészségét is veszélyben érzi: folyamatosan fogy, a korábban átéltek nyomán pedig arra következtet, hogy visszajön a betegsége. Meséli, hogy korábban mellrákkal műtött ismerőse 7 év után került ki az ellátásból. Úgy gondolták, hadra fogható. Egy rehabilitációs összeszerelő üzemben kapott munkát, elvileg csökkentett munkaidőben, de állítólag az egészségesektől elvárt munkatempóban dolgoztatták, „szigorú „felügyelővel” megfejelve. A folyamatos stressz miatt az asszony betegsége egy év után kiújult, most újra kezeléseket kap.
Ettől tart Erzsi is. Az 58 éves asszony mellrákját 10 éve diagnosztizálták, pár hónappal azután, hogy 28 éves fiát elveszítette. Ő tudja, hogy a betegségre, különösen a rákbetegségre a lelki állapot milyen befolyással van. „Kétségbe vagyunk esve. Férjemmel és bátyámmal élek, ők nyugdíjasok, de nagyon betegek. Közgyógyellátást nem kapunk, csak a gyógyszerköltségünk havonta 80 ezer forint, mi vesszük ráadásul a zacskót, a katétert, a csöveket. Nekünk valóban minden fillérnek helye van” – meséli.
A felülvizsgálatok első fél évében már az érintettek felét küldték vissza az érdekvédők szerint a számukra valójában nem is létező munkaerőpiacra. Nem is meglepő, hogy a „rehabilitáltnak” nyilvánítottak döntő többsége elképzelhetetlennek tartja, hogy bármely munkaadónak szüksége lenne rá. Már önkéntes lelki segélyszolgálat is működik, ahol naponta rászorulók tucatjaiba próbálnak lelket önteni, lebeszélni őket akár az öngyilkossági szándékukról is.
Demeter Éva, az Összefogás a korhatár alatti rokkantak emberi jogaiért csoportjának vezetője szerint is elképzelhetetlen élethelyzeteket teremt a most folyó gyakorlat. „Mire alkalmas az egykori adórevizor, aki tíz éve van leszázalékolva, naponta tízszer inzulinozza magát, járókerettel jár, volt egy tüdőembóliája, autoimmun betegsége van? Sokszor olyan beteg embereket nyilvánítanak munkaképesnek, akikre ha ránéz az üzemorvos, már az ajtóban hazaküldi” – hívja fel a figyelmet az ordító ellentmondásra Demeter Éva. A felülvizsgálat pedig rettenetesen szigorú, az eddigi tapasztalatok szerint betegségek egész sorát figyelmen kívül hagyják a bírálatok során, bizonyos betegségeket pedig aránytalanul kis mértékben vesznek számításba. Így sok-sok „százalékuk” elvész és még azok is, akik bent maradhatnak a rendszerben, a korábbinál sokkal kevesebb járadékra számíthatnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!