Maffiaállamot épített a Fidesz – interjú Magyar Bálinttal

 

– Maffiaállam? Nem túl erős kifejezés ez?

– A kifejezés erőteljes, de nem indulatos.

– Miért több ez, mint egy frappáns nyelvi lelemény?

– Leírása annak, hogy miben élünk. A maffiaállamban a hatalomkoncentráció és családi gyarapodás szorosan együtt jár, a legfőbb szerep pedig a fogadott családnak jut, élén a családfővel. Ám míg a klasszikus maffia a gazdasági életből indulva szerez a politikában illegális befolyást, addig a maffiaállam logikája ennek épp az ellenkezője: egy politikai vállalkozás ejti foglyul az államot, majd a gazdaságot, és felülről építkezik lefelé.

– Azért a korrupció, a gazdaság és politika összefonódása nem új jelenség Magyarországon.

– Igaz, de az új jelenség, hogy az egész rendszer a központilag vezérelt és ellenőrzött korrupcióra fűződik fel. Ennek az előző Fidesz-kormány idején még megvolt a kétharmados korlátja, és a 2002-es választási bukás meg is akasztotta a folyamatot. 2010 óta viszont teljes valóságában ki tud bontakozni a maffiaállam, amelynek lényege, hogy a politikai hatalmi koncentráció és a személyes, családi vagyonosodás összekapcsolódik. Már nem az oligarcháknak vannak képviselőik a politikában, hanem a politikai hatalomnak vannak oligarchái. A maffiaállamban már szükség sincs arra, hogy a központilag vezérelt korrupció rejtett legyen, hiszen, ha arra van igény, átírják a törvényeket, vagy kormányzati eszközzel irányítják a kliensekhez az állami forrásokat. És így a jogalkotástól a büntetés-végrehajtásig, az oktatástól az egészségügyig, a kultúrától a fociig minden eszköz rendelkezésükre áll az akaratuk érvényesítéséhez. Így lép a magánérdek immár nem esetileg, hanem szisztematikusan a közjó helyébe.

– Hogyan jutottunk idáig?

– A Fideszben hosszú, csaknem húsz évig tartó folyamat volt, míg fokozatosan megtörték a párt tagjainak az akaratát, és engedelmességre kényszerítették őket. De a párt ma már nem pusztán egy engedelmes vazallus párt, hanem a párt vezető szerveiből a fogadott családba átkerülő döntések transzmissziós szíja. A fogadott család függelmi rendszere egyszerre jutalmaz és büntet, a legnagyobb bűn, amit bárki elkövethet, az az illojalitás.

– Ennyi lenne a titok?

– Ennél azért bonyolultabb a helyzet. Nem elég önmagában egy agresszív politikai szereplő. Ahhoz, hogy a mag kikeljen, megfelelő talaj és klíma is kell. Ahhoz, hogy a maffiaállam kialakulhasson, egyrészt kellett az az értékrendszeri környezetet, amely Magyarországot fogékonnyá tette erre, másrészt számot kell vetni azzal a szocialista-szabad demokrata koalíciós felelősséggel is, amely mindezt elősegítette.

– Akkor ebben a felelősségben ön is részes.

– Igen, de egészen más természetű a két oldal felelőssége. Az egyik – a miénk –, amely következetlenségeivel, hibáival hozzájárult a 2010-es katasztrofális vereséghez; de nem ez az oldal döfte le a liberális demokráciát. Azonban a Fidesz volt az a politikai csúcsragadozó, amelyik tudatosan elejtette a megsebzett vadat. Nem volt végzetszerű, hogy ez bekövetkezzen, ehhez ezernyi szerencsétlen körülmény együttese kellett. De azáltal, hogy bekövetkezett, már nagyon nehéz kimászni belőle.

– Mondják, mivel egy szűk körön kívül nem hoz gyarapodást, gyengék a gazdasági alapjai, ezért a rendszer fenntarthatatlan, előbb-utóbb úgyis összeomlik magától. Csak ki kell várni.

– Én ebben nem hiszek. Mert ez csak demokratikus viszonyok között működhetne így. Most, ha a kormány érzékeli, hogy a tehetőseket, a saját klienseit támogató politikája miatt sokan vesztesek, így elégedetlenek lesznek, és ez veszélyt jelenthet az uralmára, akkor módosítják a választójogi törvényt, korlátozzák a kritikus médiát, fegyelmezhető szervezetekbe kényszerítik a közalkalmazottakat, és így tovább, hogy az megnehezítse a kritikus politikai akarat szerveződését, az ellenzék dolgát. Az egzisztenciális ellehetetlenítés fenyegetésével morzsolják fel az elégedetlen állampolgárok tömegét, aminek a belső, intézményesülni képes kohéziója amúgy is gyenge. Ráadásul az egzisztenciálisan legelesettebbek tömegére irányítják a kicsit feljebb álló vesztesek haragját.

– A magyar történelemben mindig nagy volt a kereslet bűnbakokra.

– Az ennek kapcsán állandóan felmerülő kérdés, hogy ez a rendszer rasszista- e, vagy éppen antiszemita, némileg félrevezető. A maffiaállamnak a lényege pont az, hogy elvek ilyen értelemben sem vezetik. A Fidesz vezetői nem antiszemiták vagy rasszisták. Politikájának nem célpontja a „zsidó” vagy a „cigány”, ha nem „csak” a meghódítandó célcsoportját alkotják a rasszisták vagy antiszemiták. Ez azért különbség. Miközben beteszik a tankönyvekbe Wass Albertet, meg Nyírőt, Horthy-szobrot állítanak, és sorolhatnánk még, mindennek a célja, hogy meghódítsák azt a közönséget, amelyik erre fogékony. Indulatokra építenek, indulatokat generálnak, de maguk nem indulatosak, csak elvtelenül, cinikusan pragmatikusak. Amikor a kormány éppen bankárellenes nyelvezetet használ, akkor e kódolt nyelvvel az antiszemitizmusra épít, de az nem érdekli, hogy a bankár zsidó-e vagy sem. Pusztán az érdekli, hogy sikerül-e betörni, a maffiacsalád vazallusává tenni. Elég a Csányi Sándor elleni támadásokra gondolni: a keresztapa elengedte a pitbulljait.

– De ha több a vesztes, mint a nyertes, akkor egyszer csak utat tör magának a vesztesek hangja is, nem?

– A média kontrollja megakadályozza ezt. A Fidesz nem fél a kritikus szavaktól, feltéve, hogy azokat nem sokan hallják. Ha pedig túl széles körben elérhető egy médium, akkor vagy apolitikussá zsarolják, mint a nagy kereskedelmi tévéket, vagy felvásárolják, mint az ingyenes terjesztésű Metropol napilapot, vagy irányított állami hirdetésekkel maguk gründolnak ilyet, mint a Helyi Téma, vagy egyszerűen megszállják, mint a közmédiát. Amikor pedig akad egy olyan szimbolikus aktus, ami túllépi az ingerküszöböt és a szélesebb közönséghez is eljut, akkor azt megpróbálják – mint a hungarocell Orbán-szobor ledöntését – garázdaság címszóval kriminalizálni. Nemsokára már a felségsértés is büntetőjog tényállás lesz.

– Ha a hang nem is, de a vesztesek dühe csak utat találhat magának.

– Igaz, a média elfoglalása arra jó, hogy sokakat tudatlanságban tartsanak. Viszont, ami még fontos: kell egyfajta egzisztenciális függés és félelem is, amire hatékonyan lehet építeni. Miért nem mennek el sokan a tüntetésekre? Mert féltik az állásukat, féltik a megélhetésüket… Emellett kiépült egy új nemzeti ideológia is, amelyben a nemzet fogalma nem a magyar polgárok összességét jelenti: aki nem részese a Fidesz fogadott családjának, vagy nem tagozódik be alá, azt kirekesztik, az számukra nem tartozik a nemzethez. A háborús, harci retorikával pedig legitimálják a különböző mértékű jogfosztást. Ha egyszer „háborúban áll a nemzet”, akkor igenis mindenkinek le kell mondania ilyen-olyan jogairól.

– Ha nem, vagy csak nehezen megy belülről, attól még mehet kívülről.

– Ha most az Európai Unióra gondol, akkor téved. A mi kis maffiaállamunk az első ilyen típusú rendszer az EU-ban, olyan mintha Azerbajdzsán vagy Belorusszia került volna be. Épp ezért az EU rendkívül kellemetlen helyzetben van, hiszen nem tehet úgy, mintha nem látná a problémáinkat, viszont eszközei nincsenek a kezelésére. És ami még ennél is nagyobb veszély: félő, hogy kedvet csinálunk más kelet-európai rendszereknek is, hogy ebbe az általunk bemutatott irányba induljanak el. Olyan rendszer épült ki, amelyben nagyon nehéz a maffiaállammal szembeni fellépés.

– Azt mondja, nem lehet fogást találni a Fideszen?

– Azt mondom, hogy ott nem lehet, ahol most próbálkoznak vele. Az ellenzéki politikusok és szakértők – önlefegyverző módon – általában a szakpolitikák szintjén bírálják a kormányt, holott az számukra nem létezik. Szakpolitikai okai a Fidesz döntéseinek nincsenek, csak szakpolitikai következményei, ám ha ezek nagyon kellemetlenek, akkor keresnek valamilyen kvázi szakpolitikai választ a felmerülő problémára. Annak például, hogy teljesen államosítják az oktatást, semmilyen komolyan vehető oktatáspolitikai indoka nincs. Pusztán ahhoz van köze, hogy miként tudnak egy társadalmi réteget teljes ellenőrzés alá vonni, megfélemlíteni, és olyan függési rendszerbe hozni, hogy aztán nyikkanni se merjen, illetve az iskolából kaszárnyát, az oktatásból janicsárképzőt csinálni. Egyszóval, amikor a Fideszt szakpolitikai alapon támadják, akkor szinte látom magam előtt, ahogy nevetgélnek magukban, hogy a kritikusaik mennyire nem értik a politikájuk valódi célját és lényegét. Amíg a Fidesz szakpolitikailag szétszórt, addig a népi vágyakat és indulatokat érzelmileg koherens rendbe szervezi. Az ellenzék esetében ez éppen fordítva van, még ha sikerül is szakpolitikailag koherens programot összeállítaniuk – ami azért szintén kétséges –, érzelmileg teljesen széttartóak, nincs semmilyen átélhető, mozgósító közösségi ethoszuk.

– Így aztán nehéz lesz leváltani ezt a jól szervezett maffiaállamot.

– Technikai értelemben is a csak minél szélesebb körű összefogás lehet sikeres, az mozgósíthat elég embert. A választó, ha egyszerre érzi a Fidesz könyörtelenségét, és a másik oldal nyerésre való képtelenségét, akkor egzisztenciális félelmét úgy oldja fel, hogy elkezd érzelmileg besorolni a Fidesz alá. Miközben a választók többsége még mindig változást akar, mégis háromszor annyian jósolják a Fidesz győzelmét, mint az MSZP-ét. Van tehát társadalmi megrendelés a kormányváltásra, de a szemükben ennek nincs hatékony politikai alanya. S ha ez nem jön létre, akkor a választók elfordulnak a gyengébb féltől, és elfogadják az erőt. Vagy nem mennek el szavazni, de ezzel lényegében ugyanazt teszik. Minden olyan politika, ami arra építkezik, hogy a választókból hősök lesznek, akik minden várható retorzió ellenére szembeszállnak a hatalommal, kudarcra van ítélve.

– Némiképp leegyszerűsítve, de mindebből mégiscsak az következik, hogy önök írtak egy tanulmánykötetet a maffiaállam működéséről, aminek alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a fellépés ezzel szemben per pillanat szinte lehetetlen. Akkor politikai értelemben mire jó ez a kötet?

– A Magyar polip nem a kormányváltás forgatókönyve. A kötet szerzői liberális értelmiségiek, akik jelenleg ennyit tudnak tenni: a nyelvet és a fogalmi keretet adtunk a kormányt megérteni – és nem zárom ki, hogy talán legyőzni is – kívánó polgároknak.

– A szavak ereje – ennyi, ami maradt?

– Higgye el, ez sem kevés. Ha az ember dzsungelbe megy, akkor jó, ha tudja, mivel találhatja szembe magát. Hogy itt egy leopárd, amott meg egy krokodil. De ha úgy mászkál a vadonban, hogy közben azt hiszi, angolparkban sétál, akkor esélye sincs a túlélésre. Amíg nincsenek e politikai dzsungel megnevezésére alkalmas szavaink, fogalmi rendszerünk, addig képtelenek vagyunk a hatékony fellépésre ezzel a rendszerrel szemben. Ez a könyv arra törekszik, hogy leplezetlenül, indulatok nélkül bemutassa, hogy mi is az, amivel szembe kerültünk. Mert eddig jobbára két magatartás volt: vagy nem mertek szembenézni a Fidesz politikájának tényleges szándékaival, vagy túllőve a célon a fasiszta vagy kommunista diktatúrákhoz hasonlították. Mindkettő problémás – az egyik nem számol a tényleges veszélyekkel, a másik viszont elveszi a lehetőséget azoktól, akik fellépnének a rendszer ellen, de nem tudnak azonosulni az ilyen kritikák jellegével. Márpedig az önbecsülés ott kezdődik, hogy világosan látjuk annak a világnak a jellegzetességeit, amiben élünk, tehát először is nem csapjuk be saját magunkat. Ez már önmagában is jó érzés.

– Akkor mégis optimista?

– Talán lehetnék, mert az már látszik, milyen feltételeknek kellene teljesülniük ahhoz, hogy egyáltalán esély legyen a maffiaállam elleni fellépésre – és akkor még nem a legyőzéséről beszélek. Ugyanakkor elkedvetlenítő látni, hogy az egyéni ambíciók, kisszerűségek, és részben tehetségtelenség fogságában elveszni tűnik a kormányváltás lehetősége. Márpedig most nagyjából ez az, ami történik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!