Matolcsy a szószéken

Ezúttal nem esett szó a japán és magyar csecsemők popóján látható állítólagos közös piros pontról, annál több Magyarország hallatlan legújabb kori gazdasági sikereiről, már ami ezt a mögöttünk lévő két és fél évet illeti. Meg az elmúlt nyolc év borzalmas gazdaságpolitikájáról természetesen, némi kitekintéssel a korábbi első Széchenyi Tervre, ami az ő nevéhez fűződött, amelyhez forrásokat a meglévő pályázati pénzek „összesöprésével” teremtették elő. A miniszter szerint itt-ott vidéken még mindig kint vannak a tervet dicsérő táblák a sok welnesshotel építéséért. Igaz, az Állami Számvevőszék már akkor is bírálta a stratégiai célok megalapozatlanságát, a saját fürdőprogramjaikkal befürdött önkormányzatokat pedig végül is hamarosan az adósságaik átvállalásával menti ki a kormány a bankok karmaiból. Adósságátvállalásról sokszor szólt: a devizahitel-károsultakat kihúzták az adósságcsapdából a végtörlesztéssel, az állam meg saját magát húzza ki hajánál fogva az államadósságból a nemzet dicsőségére. Hogy ez mennyibe kerül, nem derült ki. S bár a bankoknak a különadók miatt nincs kedvük hitelezésre, így kevés beruházás, de hát ott az sok vadiúj autógyár, majd húzza a beszállítókat.

Mert a hitel nem alma – hanem lesz. Már jövőre. Mert a miniszter úr majd rávezeti a pénzintézeteket a helyes útra. Az ország leszakadt régiói és leszakadó rétegei is már jövőre elkezdenek kilábalni a bajból. Uniós forrásokból, mert azért harcolni fog páncélos lovag módjára, még akkor is, ha a globalizáció éllovasai gépfegyverrel tüzelnek rá. Tehát lesz hitel és lesz kohéziós pénz, mert ez létfontosságú. Aztán villámgyorsan ellentmondott önmagának: a hiteltartozás maga a rém, aki tartozik, azzal mindent meg lehet tenni ugye. De megszorítások nincsenek, s nem is lesznek. Immár a harmadik Matolcsy-csomag is csak azokat sújtja – állította –, akik nagy sápot húztak ez idáig. A most kitántorgók meg – a gazdasági miniszter itt-ott hadilábon áll a számokkal, mert szerinte 300 ezren vannak csak Angliában – majd szépen visszajönnek, s hozzák az angol fiút/lányt is, bizony! Hogy mikor? Hát majd, ha felépül az új világ, ami munkaalapú és magyar. A mi új világunk megteremtéséhez pedig idő kell, nem elegendő ez a négyévnyi kétharmad, kell nyolc, tizenkettő, sőt tizenhat. Vagy még több. S addigra mindenki elfogadja majd ezt Európában, mert már sokan ébredeznek. Matolcsy nem csak írni szeret gazdaságfilozófiai könyveket, de olvasni is. Megemlítette az amerikai–japán Francis Fukuyama Bizalom című munkáját, miszerint a bizalom a legnagyobb tőke a gazdaságban. Meg a család és a kisközösségek. S bár beszélt a magyar törvényhozás 365 darabos(!) fantasztikus teljesítményéről, szót sem vesztegetett a „bizalom” örvén a befektetőket, cégeket, polgárokat érintő visszamenő hatályú törvényekre. Keresztkérdéseket a kereszt alatt nem kapott. Néhány fiatal összesúgott a köz- és felsőoktatás csodás átalakítása hallatán, egy hölgy a civilszervezetek ellehetetlenülését, egy agrármérnök pedig a családi gazdaságok mindenhatóságát próbálta bírálni. Mert a nagygazdaságok az adófizetők. Végül a miniszter megegyezett, hogy mindkettőre szükség van. Fura elszólással mindenesetre: igen, tíz-húsz nagy állami gazdaság, az lesz majd.

Az Istenhegyi Református Missziós Egyházközség figyelmébe ajánlanék egy másik közgazdászt. Nem kell lejjebb adni, ő is volt miniszter. Bod Péter Ákost. Meg kéne tán őt is hívni. Legalább annyira vastagnyakú kálvinista, mint Matolcsy: felmenője Bod Péter erdélyi református lelkész a magyar kultúra fejlesztője volt. Nos, szerinte gyökeres, 180 fokos gazdaságpolitikai fordulatra lenne szükség. Minél hamarabb, annál jobb. Különben a templomban rajtunk már csak az ima segít.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!