Volt némi sértődöttség: 'Mi a fenének számolgattak?' Interjú Mártha Imrével, az állami MVM volt vezérigazgatójával

– Nyugalmas dolog, mondta korábban, az Invitel operatív főigazgatójának lenni, többek között azért, mert kevés az állammal az interakció. Mi zavarja, ha az állammal kell beszélgetnie?

– Nem pont így fogalmaztam, de tény: az Invitel egy magántulajdonú cég, a távközlési iparág pedig versenyszektor, nincs annyira a napi politika fókuszában, így nem tombolnak napi politikai viharok, nincsenek ilyen indíttatású személycserék.

– Hogy mondhatja, hogy nincs a politika fókuszában a távközlés, hiszen a kormány épp gigaprojektet bonyolít: 2018-ra minden háztartást szélessávú internettel „szerel fel”?

– Energetika, bankrendszer, távközlés, kereskedelem – szerintem ez volt eddig a politika fontossági sorrendje, úgy is fogalmazhatnék, hogy a pofonosztási sorrend. Ezek a különadó sújtotta megtépázott övezetek. És igen: most horribilis uniós pénzeket költhet el infokommunikációs fejlesztésre az ország, ugyanis a hazai épületek 20-25 százalékában még „nincs benn” a szélessávú internet.

– Az EU megelégedett volna azzal, ha a kormány 2020-ra „szélessávosítja” az országot, ám a kabinet bevállalta a 2018-as határidőt. Tartható?

– Érzékelek némi csúszást. De ha időben befutnak az uniós pénzek és időben szétosztják a forrásokat, akkor van esély a határidő betartására. Rizikó az engedélyeztetés folyamatában is van, simán el lehet tölteni egy évet arra várva, hogy a különböző hatóságok rábólintsanak a „vezetékhúzásra”. Mindenesetre a távközlési cégek már felkészültek, például az Invitelben 400-500 ember vár ugrásra készen, és a projektekhez szükséges önrész is adott.

– Mennyire helytálló az a politikai-gazdasági pletyka, hogy miután kiépült a szélessávú hálózat, a gáz- és áramszolgáltatást már megszerző nemzeti közműszolgáltató rámozdul a távközlési szektorra, és lenyeli a mobil-, illetve a vezetékes piacot?

– Emlékezzünk vissza: a kormány évekkel ezelőtt elhatározta, hogy elindítja az állami mobilszolgáltatót. Már akkor nagyon furának tartottam ezt a tervet. Egyrészt működik három európai hátterű profi mobilcég, milliárdokat költenek infrastruktúrájuk fejlesztésére, másrészt több SIM-kártya van kinn, mint ahány ember él az országban. Így jogos a kérdés: mi indokolja, hogy az állam belépjen erre a telített piacra? A megtérülés biztos nem. (Nem véletlen, hogy a Digi, amelyik másfél éve nyert egy mobilfrekvenciát, egyelőre nem indult el.) Ha pedig versenyt akart generálni a kormány, azt szabályozási eszközökkel sokkal hatékonyabban és ingyen megteheti. Ami a vezetékes piacot illeti, szerintem majdnem lehetetlen, hogy megjelenjen egy új szereplő, és nekiálljon feltúrni 93 ezer négyzetkilométert, hogy kiépítse új hálózatát. Azt el tudom képzelni, hogy amint 2014-ben megvette az Antenna Hungáriát, úgy az állam ebben a szektorban is vásárol majd kisebb-nagyobb cégeket.

– Nem tudom, szerencsés-e a víz-, gáz- és elektromos műveket összehasonlítani a távközlési cégekkel, de az előbbieket simán kivásárolta, illetve törvényi szabályozással kiszorította az állam a piacról. Ennek fényében van értelme azzal számolni, hogy a kormány a piac törvényei szerint viselkedik?

– Legyen egy kalap alatt a víz, a gáz és a villany, és legyen egy másik alatt a mobil, illetve a vezetékes távközlés. Utóbbi területen van infrastruktúraverseny is. Míg az ön lakásában soha nem volt, nincs és nem is lesz második gáz- vagy vízcső, illetve villanyvezeték, addig nyugodtan beköthet Invitel mellett mást is – és tetszése szerint válthat szolgáltatót, ugyanígy a mobiloknál. Azaz a távközlési piacon párhuzamos infrastruktúrák épültek ki, míg a közműszektorban egy cső marad, esetleg a kereskedő változik. Tapasztalataim szerint az állam bárhol Európában, egy-két kivételtől eltekintve, nehezen képes versenyszereplőként létezni. Bankrendszerben, agráriumban és légi közlekedésben például itthon sem volt túl sikeres. Az államnak olyan területen lehet szerepe, ahol valamiféle monopolszituáció van, így a kormány ügyes szabályozással olyan helyzetet állít elő, amiben egy állami cég kvázi monopolhelyzetben, de mégis piaci szereplőként működhet. Jó példa erre az MVM, az autópályainfrastruktúra, illetve a tömegközlekedés.

– Abban igaza van, hogy az állami cégek zöme monopolhelyzetben működik, a kormány mégis azt kommunikálja, hogy ezek a versenyszféra szereplői. Legalábbis azzal az indokkal titkosíttatta a központi költségvetés és az önkormányzatok cégeinek szerződéseit, mondván: a kontraktusok nyilvánosságra kerülése piaci hátrányt és pénzügyi veszteséget okozna az állami vállalkozásoknak. De hogy lehet piacról beszélni monopolhelyzet esetén?

– Ebben a kérdésben a szék határozza meg a tudatot: aki ellenzékben van, az transzparenciát követel, aki kormányon, az rejtené az ügyeket. Nincs ez másként a kormányzó erővel sem, most picit lefelé tekeri az átláthatóságot, korábban követelte. Szerintem nagy szükség lenne, ha mondhatom így, egy nemzeti minimumra. Sarkalatos törvénybe kellene foglalni a transzparencia szabályait és részletesen felsorolni, mely cégek, mely területek ügyeit ismerheti meg a nyilvánosság – majd ezt évtizedekig megtartani.

– Mi a rendezőelv?

– Az ésszerűség. Az, hogy egy állami vállalat kit szponzorál, abban – legyen szó Ákosról vagy éppen Fekete Pákóról – az égvilágon semmi titok nem lehet. Egyes vállalatok tendereinél, projektjeinél viszont lehetnek megkötések. Nem mindig célszerű előre elmondani egy építkezés pontos nyomvonalát, kritikus elemek költségét, a finanszírozás feltételeit, hiszen a beszállítók, partnerek adott esetben akár vissza is tudnak ezzel élni. Így ebben az esetben értelmezhető és helye is lehet az üzleti jellegű titkolózásnak.

– De milyen hátrányt okoz a személyes adatok nyilvánossága, mondjuk, a fizetések közzététele?

– Nem tartom jó gyakorlatnak a bérek „kiadását”. A bérplafonnal nincs gond. Azon persze lehet vitatkozni, hogy 2 millió vagy 5 millió forint a méltányos. Ez politikai kérdés, nem az én dolgom. Az viszont már versenykérdés, hogy egy állami cégnél dolgozó osztályvezető vagy egy mérnök mennyit keres. Ha a fizetésük kiszivárog, elszívhatja őket az E.On, az Invitel stb. Egyszóval: ami nem a cég alaptevékenységéhez kötődik, az legyen automatikusan nyilvános. Ami pedig az alaptevékenységgel kapcsolatos, az részben legyen publikus. Az egy jó megoldás lehet, hogy a beruházás megvalósulása után adott idővel közzéteszik a cégek a projektek költségeit. Ennek van egy fegyelmező ereje.

– És mennyi az adott idő?

– Semmiképpen sem a szokásos 30-50, hanem inkább 3-5 év, ami az adott menedzsment és a tulajdonos perspektíváját még érinti, visszatartó ereje van…

– Az a baj, hogy jelen esetben a nyilvánosság az egyetlen kontroll. Ha nincs „közellenőrzés”, akkor semmi nem fékezi a cégeket. Úgyhogy jogos a kérdés, mi a fontosabb a köz szempontjából: az adatok nyilvánossága, még ha így többe is kerül egy beruházás, vagy az állami cégek állítólagos hatékonysága?

– Egészséges európai országban egy kontrollmix működik. Az egyik alkotóelem a nyilvánosság, a másik a tőzsdei jelenlét. Az MVM élén is kampányoltam, hogy vigyük részben tőzsdére a vállalatot – persze szigorúan csak akkora részét, mondjuk 10-15 százalékát, ami még nem veszélyezteti az állam dominanciáját. Ám már így is bekerülhetnének külsős igazgatósági tagok, negyedévente tőzsdei jelentést kellene publikálni. Így a tőzsdei jelenlétnek önmagában is van egy fegyelmező ereje. Ha a cégvezetésről kiderül, hogy 50 ezer forintért vett egy szál virágot, rögtön kitör a botrány, elmegy a bizalom. Az árfolyam lemegy, a kisrészvényesek zörögnek.

– Valószínűleg ezért tolta ki tavaly a kormány a kisrészvényeseket a stratégiailag fontos állami többségi tulajdonú cégekből, például a paksiból vagy az MVMből. Egyébként mit gondol, ha az MVM az ön elképzeléseihez híven tőzsdei, azaz átlátható gazdálkodású vállalat lett volna, akkor is belement volna a mintegy 3600 milliárd forintos, túlárazott paksi bővítésbe?

– Nézzünk vissza, miképp indult a paksi beruházás. Az első két MVM-projekt még arról szólt, legyen-e egyáltalán paksi bővítés, és ha igen, akkor milyen legyen. A jelenlegi Paks II projektet viszont nem az MVM döntötte el. Így nem is az eredetileg tervezett nemzetközi közbeszerzésből nőtt ki, hanem egy magyar–orosz kormánymegállapodásból, ami számos kötelezettséggel terheli az MVM-et, illetve Magyarországot. Azóta egyébként el is vették a cégtől a projekt végrehajtását is és a Miniszterelnökséghez került. Úgy tudom, volt is némi sértődöttség az MVM-es szakemberek között, hogy akkor ők mi a fenének is számolgattak.

– És úgy számoltak, mint a kormány, miszerint ez lesz a lehető, legolcsóbb áram?

– Nagyon nehéz hatvan évre előre modellezni. Az biztos, hogy a jelenlegi Paks olcsó áramának előnyeit generációk óta élvezzük. És az is biztos, hogy fontos az egészséges energiamix. Azok az országok, amelyek egyféle energiahordozóra tesznek fel mindent, könnyen pórul járhatnak. Még akkor is, ha történetesen – erre a Balkánon van példa – vízenergiáról van szó. Mert amikor beüt a szárazság, akkor nincs villany. Úgyhogy az, hogy Magyarországon 40-45 százaléknyi energia jön atomerőműből, mintegy 15 százaléknyi szénből, a többi meg gázalapú, illetve megújuló energiaforrás, az egy előnyös mix.

– Akkor minden rendben?

– Nem, mert Paks II ugyan kell nekünk, de az időzítésen érdemes gondolkodni. Az első aggodalmam az árazás. 2017–18-ra az áramtőzsdén egy megawattórányi energia ma 24-25 euróért kapható. A kormányzat azt ígéri: hétszentség, hogy ez az erőmű ezt a mennyiséget 55 euróért állítja majd elő. A kritikusok már 70 euróval kalkulálnak. És talán jó összehasonlítási alap a most épülő angliai Hinkley Point-i atomerőmű esete is. Itt az angol kormány nemrég fogadott el egy 110 eurós átvételi árat annak érdekében, hogy egyáltalán működjön a létesítmény. Jóhiszeműen tételezzük fel, hogy Paks II az angliai ár feléért fog termelni.

– De ez esetben is 120 százalékkal kellene emelkednie majdnem tíz év alatt a világpiaci árnak, hogy Paks elkezdje megérni a fogyasztóknak.

– Azért ez nagyon nehezen elképzelhető. A második problémám az, hogy Paks a 2030-as évek elejéig fog termelni. Így addig semmi szükség a pótlásra. Ha 2025-re tényleg megépül Paks II, akkor egész egyszerűen nem tudjuk hova elhelyezni azt a többlet 2400 megawattot.

– És hova tűnik ez a mennyiség?

– Európában egyre gyakoribb a negatív árazás fogalma, azaz, amikor a termelő megawattóránként pár eurót fizet, hogy valaki, például egy szomszéd ország átvegye az áramot, ami gazdaságosan vagy fizikailag nem tárolható. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi hálózatokat 2 ezer megawattra tervezték, ha ez a mennyiség kétszereződik, a szállítóinfrastruktúrát, személyzetet, kiszolgáló infrastruktúrát is közel duplázni kellene. Ráadásul a jelenlegi paksi erőmű üzemidejét – sokkal gazdaságosabban – még tovább ki lehetne tolni akár a 2040-es évekig is.

– Nem esne szét a vénségtől?

– Az atomerőművek olyanok, mint a nagyapám kisbaltája. Már a fokát és a nyelét is kicserélték háromszor, de attól még ugyanaz a szerszám. Egy-két szerkezeti elemét kivéve egy erőművet is gyakorlatilag teljesen fel lehet újítani.

– És mi a harmadik kifogás?

– A felvetés a megújuló energiahordozók terjedésével kapcsolatos. Németország azt tűzte ki célul, hogy 2050-re széllel, nappal, vízzel és geotermiával állítja elő az összes szükséges villamos energiát. Meg kellene várni, hogy a közeljövőben miképp alakul, fejlődik ez a szektor Európában.

– Azt jól értem, hogyha a két atomerőmű párhuzamosan termel, akkor gazdaságosság okán az energiamix többi részét csökkenteni kell, és Magyarországon – gyér lobbiereje miatt – a „megújuló energiát” szorítják majd vissza?

– Teljesen atomközpontúvá válhatunk az átfedés éveire, amikor mindkét Paks üzemel. Ez nem egészséges – már csak azért sem, mert a párhuzamos termelés úgyis legfeljebb 10-15 évig tartana. Olyan ez, mintha a hétvégére idelátogató mamának felhúznánk egy új lakást.

– Tegyük fel, hogy a kormány legalább az 55 eurós termelési ígéretét tartani tudja. Egy, az ethoszát rezsicsökkentésre építő kormány valószínűleg nem adja a világpiaci ár kétszereséért az áramot a népnek. Hogyan teheti ezt meg hosszú távon?

– Csodák nincsenek, az nem megy, hogy a beszerzés többe kerül, mint az eladás. De tartok tőle, hogy 10-15 évre előre kevesen gondolkoznak. Szóval vélhetően adóból finanszírozhatja majd a veszteségét a kormány. Vagy a paksi hiteltörlesztést berakja a költségvetésbe.

– Akkor a 3 százalékos költségvetési hiányt bukhatja a kormány, márpedig ez a feltétele az uniós támogatásoknak.

– Ez igaz, de így csak az alkalmazottak bérét, a karbantartást, illetve az üzemeltetést kell kitermelni, és valóban olcsó lesz az áram. Az unió meg egyelőre, úgy tűnik, olyan, mint a mama, akárhogy viselkedünk, úgyis tolja a pénzt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!