Kripli Mari a maga által írt és rendezett, Jászai Mari életét feldolgozó monodrámában, a Pentheszileia programban vénasszonyba bújtatott Káli istennő, a Folyón túl Itália című Orlai-produkcióban olasz-amerikai emigráns nagymama, a május eleji Mediawave-en a legjobb magyar kisjátékfilmnek választott Agapé című filmben pedig magányos, falusi öregasszony, aki még meg is hal – csak néhány Lázár Kati most futó szerepei közül, melyek valahogy mind a „nehézről” szólnak.
– Az anyát játssza Háy János Nehéz című drámájában. Csupa nehéz vagy inkább ránk nehezedő szerep. Nehézben is él?
– Inkább csak tetszelgek ebben a nyavalygásban. Ugyanakkor tény, hogy amikor nekilátok valaminek, egy szerepnek akár, az erősen terhel engem. Nagyon féltem magam a próbafolyamat alatt. Hogy megzavarnak. Nem mintha nem szeretném a jó instrukciókat, de csak azért, mert valakinek esetleg más az elképzelése, nem fogom másképp csinálni. A Pentheszileiában például van egy kis monológocska, amit már az első pillanatban nagyon szerettem, de valahogy nem ment. Odajött hozzám a Kincses Réka, a darab rendezője, és csak ennyit mondott: „Kati, ez Káli istennő, aki nem engedi az illúziókat…” Kész voltam. Ennyi kell. Bele kellett tennem ezt a Káli istennőt az öregasszonyomba, aki egy pillanattal előtte még csak egy nagymama volt, aki féltékeny, mert megcsalták a cseléddel negyven éve. Na, az ilyen instrukciókat szeretem. Ilyenkor mindig jön egy kis libabőr is. Ha valaki csak habot akar a tortán, de nem várja meg, hogy én is ott tartsak, az nem megy. Gyerekkoromban sem bírtam, ha fogják a kezem. Azért voltam örökké pocsolyába esve.
– Közelítünk: a nehézben levés kapcsán is az életéről kérdeztem, aztán egy pillanat alatt a szerepekre terelődtünk.
– Biztos, mert nincs életem. Pontosabban nekem azért annyira fontos a munkám, a színház, mert ha nem csinálnám, akkor meg kellene találnom az élet igazi értelmét. Attól meg félek.
– Nem a színészet az?
– A színészet menekülés. Az élet értelme, az valami más. De nem merem elengedni a biztonságos madzagomat, ami a színészet, mert mi marad helyette? Igen, igaz lehet ez a nehéz dolog: van bennem egy alapfélelem a valósággal kapcsolatban. Egy „mindig fájás”, ami talán nem is én vagyok. Valami ősöm, hetedíziglen. Cipeljük, cipeljük, azt se tudjuk, mit cipelünk. Pont a Háy-darabban mondja a Katona Laci, hogy „nem tudom, hogy van ez, de hallom magamban az apámat. Itt van bennem, pedig egész mások a körülményeim.” Cipeli a szart, amiben sok a fájdalom. Így vagyok valahogy én is. Sok segítséget kapok, mégis, amikor reggel kinyitom a szemem, már jön is a fájás.
– A Kripli Mari kapcsán sokszor vonnak párhuzamot Jászai és az ön élete között. A sok fájdalom…
– Jászai sokkal nagyobb amplitúdójú pályát járt be. Az ő életében poklok történtek, nekem csak megvan a magam neheze. De ezt nem érdemes összehasonlítani. Mindenkinek az a nagy, ami van. Nekem is volt mindenfélém. Zsidó polgári családba születtem, ráadásul koraszülöttként, inkubátor… az egész életem egy nagy inkubátor. Szerintem most azért vagyok kövér, mert egyfolytában azzal kellett boldoggá tennem a szüleimet, hogy eszem. Anyám menekült, vagány, szuper csaj volt, mint József Attila, a vonat tetején keresztbe. Kereskedett a háború után Nagyváradon, úgy ismerte meg apámat, aki meg kétségbe volt esve, mert a szüleit elgázosították. Állati szomorú kórházi főorvos volt. Szóval, van nekem is mindenfélém, de végül is a gyerekkorom, azzal együtt, hogy mindig is magányos voltam, boldog volt. Mi akkor hittük az igazi változást. Hogy most már tényleg jóság jön a földre. Apám nyakában vonultam május 1-jén, és szavaltuk, hogy Gheorghiu-Dej / Luptător / Pentru pace şi popor, ami valami olyasmit jelent, hogy aki a békéért és a népért küzd. Ezt üvöltöztem háromévesen. Apám az a fajta kommunista volt, aki megpofozta anyut, ha pénzt fogadott el a betegektől. Gyógyításért pénzt? Hitte, hogy a népet nem lehet megkárosítani. Nagyon boldog vagyok, hogy ő ezt már nem érte meg.
– Több helyütt is azt nyilatkozta, hogy utálja a politikát.
– Utálom is, de azért most sokat hallgatom a Klubrádiót. Megvan a magam véleménye, de csak arról, amihez közöm van. Fáj például ez a sok zsidózás meg rágalmazás, mert tudom, hogy én mint zsidó kislány milyen szegényen éltem, és milyen sok hittel. Apám mindig azt mondta, hogy Cucukám – sokat fociztunk, és én voltam a Bozsik Cucu –, csak egyetlen izmus van, és az a humanizmus. Ezt tanította nekem már négyévesen. Hát most minden van, csak humanizmus nincs. Most van valami elszánt harag és gyűlölet a levegőben, de szerintem ez a bugyor alja. El fog múlni.
– Ezt miből gondolja?
– Hiszem, hogy az ember fejlődik. Péter apostol második levelében azt írja, hogy „egy nap az Úr előtt olyan, mint ezer esztendő, s ezer esztendő is, akárcsak egyetlen nap”. Ha ez igaz, akkor azt gondolom, hogy nem érdemes pánikot kelteni, ágálni, uszítani és bizonyítani, mert minden van valamiért. Van az a gyönyörű hasonlat, hogy az élet olyan, mint egy gobelin. Az ember nézi a hátulját: kriksz jobbra, izé balra, nagy összevisszaság, az Isten meg elölről látja az egészet. Tudja, hogy mi miért van. Akkor lesz az ember boldog, ha engedi hagyni, ami van. Mert ha beledöglünk is, csak a hátulját látjuk annak a gobelinnek.
– Ez így eléggé fatalistának tűnik. Egyéni felelősség nincs is?
– De van! Az, hogy etessem télen a madarakat, mert fáznak. Meg ne hagyjam a kóbor kutyát csellengeni. Meg menjek tüntetni, ha fát akarnak kivágni.
– Volt?
– Nem mentem még, de tökölök rajta. Nincs, aki elvigyen, nem látok jól, két bottal botorkálok… De megyek! A CEU-n például voltam. Nagyon impulzív vagyok, mindig a szívemre hallgatok, nem az eszemre. Nekem végtelenül szimpatikus a Kétfarkú Kutya Párt meg a Momentum. Olyan igaznak érzem őket. Ez az igazság amúgy is a vesszőparipám. Nagy szerencsém volt, mert amíg társulattal dolgoztam, akkor is mindig valamilyen igazságot kereső helyen voltam.
A színházban is azt szeretem, ha az, ami átmegy a nézőnek, az nem a színész. Nem én vagyok, nem is a szerep, hanem a szerepnek a szándéka. Játszottuk a Hat szerep keres egy szerzőt a Bárkában, egy román rendezőnő rendezte, Szabó Márti játszotta a halott lányt. Volt egy mondata, amitől mindig libabőrös lettem: „Megkísértettem az írót, éjjel, a szobájában, az íróasztal körül, mikor az árnyak benépesítik a tereket. Micsoda jeleneteket kínáltam én neki.” Még most is padlót fogok ettől a szövegtől. Ez így van. Ezt sugallják lények fentről az írónak, aztán ha kicsit megfogan, akkor a színésznek is.
– Ez volna a katarzis, amiről Arisztotelész beszél?
– Ez is. Minden ráismerés az. Csináltunk például egy gyönyörű darabot, Árvaálom volt a címe, a Trafóban ment. Schermann Márta rendezte. Annak kapcsán jött az ötlet,hogy országunk belügyminiszterének elhagyta az a súlyos mondat a száját, hogy„A kiskorú prostituáltak nem fenyegetés és kényszer alatt, hanem önként válnakprostituálttá”. A darab egy idős prosti visszaemlékezésein alapul, és azt igyekszik megmutatni, milyen az élet egy lánynevelő intézetben, ahol speciális igényű, sokszor drogfüggő, pszichés zavarokkal küzdő vagy gyermekprostitúcióra kényszerített 10–18 éves lányok élnek. Ez a darab alapból is megviselt, de előhívott belőlem egy régi kórházi élményt: látom, ahogy a folyosón, a padon ül egy pici kis fekete lány, odamegyek mellé, beszélgetni kezdünk, hát kiderül, fölcsinálták… Most jött vissza, hogy nekem ez az élmény megvan. Ez is katartikus, még ha nem is kellemes.
– Nem könnyű téma ez sem – mondom én, hogy csupa nehéz szerep találja meg. Mik jönnek?
– Bodó Viktor jön, akit imádok, a Süsünél (Schilling Árpád) dolgoztunk együtt korábban…Jaj, bocsánat a csapongásért, de most eszembe jutott a Sárosdi Lilla – ott halokmeg attól a nőtől. Istenem, adja meg az ég,hogy én ezzel a nővel egyszer játszhassak!Szóval jön a Bodó, a darab munkacíme Vendetta, meg együtt fogunk dolgozni a Szikszai Rémuszzal. És ami a legjobb, hogy a Keresztes Tomi fog rendezni. (Lázár Kati veje, Jordán Adél férje – a szerk.) Múltkor beszélgettünk a darabról, kérdeztem tőle, hogy mit akarsz te itt csinálni, megtanulom, elmondom, és kész. „Azt fogom mondani neked” – válaszolta, hogy még jobban!” Imádom ezt a fiút. Ő volt az egyetlen, akinek meg mertem mutatni még hamvában a Jászait. Kétszer is végigkínlódtam előtte, ő meg becsülettel végignézte. Szeretem. Nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni. Ugyanakkor, ha csak egy kicsit is fakszni van, azt már nem bírom. Nem eszem már olyan forrón a parazsat. Azt hiszem, sok minden megtörténik akkor is, ha csak lötyögünk és ücsörgünk együtt. Nem szeretem, ha nem én próbálok, hanem az, aki próbáltat. Régen imádtam. Imádtam a közkatonát, vállamon a puskával harcoltam, és akartam. Most már nem bírom. Nem kell annyira direktnek lenni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!