Mire ébredünk? Ebben is alszunk el - Lakner Zoltán az orbáni világról

– Váratlan fordulat volt az illiberális demokrácia bejelentése?

– Valójában nem. Ami az elmúlt négy évben történt, és amiről Orbán már több mint egy évtizede beszél, az mind ebbe az irányba mutatott. Váratlan inkább az volt, hogy felvállalta ezt a jelzős szerkezetet, annak ellenére, hogy ezt negatív értelemben szokás használni. Nem az első eset lenne, persze, hogy egy kifejezést megpróbál átértelmezni, de ez most sokkal inkább tűnik önleleplezésnek.

– Tehát sejthettük volna előre, hogy ez következik?

– Jó ideje naivitásnak gondolok minden olyan várakozást, ami arról szól, hogy Orbán majd megszelídül. Az, hogy az illiberális demokrácia felé tart az ország, nem volt titok, most csak annyi a különbség, hogy kimondta.

– Miért ez a bátorság?

– Nincs mitől félnie, a második megnyert választás után van, az országot behálózó klientúrája lényegében kiépült.

– Munkaalapú államban élünk tehát a jövőben. Működhet ez Magyarországon?

– Abban a formában, ahogy azt Orbán szeretné elhitetni velünk, úgy nem. A baj az, hogy a miniszterelnök a munkaalapú államot a jóléti állam ellenében képzeli el. A két fogalom azonban nem ellentétes egymással. Jóléti államból sokféle van, de olyan nincs, amelyik ne a munkára épülne. Nálunk sajnos nem arról van szó, hogy egy gazdaságilag stabilizálódó országban javul a munkaerő-piaci helyzet, és értelmes állásokban jól képzett szakemberek a szociális jogok védettségében tudnak végre elhelyezkedni. Az orbáni közmunkaalapú állam ebből csak annyit tud, hogy tömegesen a létminimum alatti szinten tartja az embereket, miközben a gazdaságot sem élénkíti. Munkaalapú államról beszélni ebben a formában teljes képtelenség. Zöldség.

– Egy zöldség képezné a társadalmi átalakulás lényegét?

– Államformát nem váltunk, de államszervezési módot igen, bármit jelentsen ez. Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy sem, mindenesetre nagyon pontosan körülírta a helyzetet a miniszterelnök, amikor Tusványoson arról beszélt: úgy ereszkedik ránk lassan a tudás, ahogy a köd szokta megülni a tájat. Nagyjából ez a helyzet: a miniszterelnök homályos szövegei ködként ereszkednek ránk.

– De megtörténhet, hogy holnap munkaalapú államban ébredek. Mi fogad?

– Orbán rendszere mostanra kialakult, tehát ebben is alszunk el. Olyan törvénykezés zajlott eddig is, ami a mindennapi életünket érinti, gondoljunk csak a magánnyugdíjpénztárakra vagy a takarékszövetkezetekre, esetleg az oktatási rendszer átgyúrására. Innentől csak találgatni lehet, éppen melyik terület felé nyomulnak majd tovább, de a mechanizmus mindig ugyanaz. Az lesz az érdekes, hogy ennek a politikának hogyan fognak majd visszaütni a negatív hatásai. Például a rezsicsökkentés nyomán a szolgáltatás színvonala és a foglalkoztatottság hogyan fog alakulni, és hogy a keletkező károkat hogyan próbálja majd kompenzálni a rendszer.

– Ahhoz képest, mekkora árat fizet a társadalom, kevesen vonulnak utcára.

– Igen, mert a kormány az utóbbi években meghonosított vagy inkább visszahozott egyfajta ajándékszemléletet is. Az embernek nem garantált jogai vannak, hanem egy kivételező törvénykezés létezik, ami előnyöket tesz ide, büntetéseket oda, és néha az állam kioszt egy-egy ajándékot is. Ebből az következik, hogy az állampolgár jutalmazottnak érzi magát, amikor kap valamit – ismét csak a rezsicsökkentést említeném –, a kormányfő pedig úgy is vezeti elő, hogy, lám, az „ajándék" az ő személyes közbenjárásának, sőt harcának eredménye.

– Cserébe az ember belenyugszik szabadságjogai korlátozásába. Mi kell még a liberális demokrácia felszámolásához?

– Nem vagyunk már olyan messze ettől, erről szólt az előző ciklus: a demokratikus intézmények módszeres felszámolásáról, az Alaptörvénytől a médiaszabályokon keresztül az Alkotmánybíróság meggyengítéséig.

– Az utolsó bástya a szabad választás lehet. Bár már papírunk van arról is, hogy az országgyűlési választás sem volt kifejezetten tiszta.

– Az EBESZ jelentése fontos jelzés volt, megerősítette, hogy a választási törvény és a választási eljárás ellen komoly kifogások emelhetők. E szabályozás nélkül a Fidesznek most nem lenne megint kétharmada. Igaz, többsége lenne. És szerintem az az igazi kérdés, mi történne, ha létezne erős ellenzék, amely nem 800-900 ezer szavazatnyi távolságra van a Fidesztől, hanem fej fej melletti küzdelmet vív vele. Ez esetben vajon meddig menne el a „bármi megtörténhet" politikáját hirdető kormánypárt a hatalom megtartása érdekében, és mit tenne az ellenzék azért, hogy kikényszerítse a tiszta választást.

– Akkor következhetne az, amit már sokan sejteni vélnek: átváltunk a prezidenciális rendszerre, és Orbán Viktor Áder Jánost váltva 2017-től kormányzója lesz az országnak?

– Lehet ilyen verzió, de ez egyelőre találgatás. Jelen helyzetben Orbán miniszterelnökként óriási hatalmat összpontosít a kezében, de dönthet úgy, hogy adott esetben „kimenekíti” ezt a hatalmat a parlamenti választások kockázata alól és áthelyezi máshova, pontosabban viszi magával a hatalmat. Pillanatnyilag nem kényszeríti erre semmi, de ez is bekövetkezhet. Azt megtanulhattuk 2010–2014 között, hogy van elégedetlenség a Fidesszel szemben, de ebből nem lesz automatikusan kormányváltó erő. Sőt nagyon sok munka nyomán se feltétlenül lesz, ha közben a nem orbáni politika lényege nem rajzolódik ki a választók előtt. Ehhez viszont tényleges politikai ajánlatnak is érkeznie kell a szavazókhoz. Ennyiből óriási az ellenzék felelőssége még ebben a romos állapotában is.

– Mi akadályozza őket abban, hogy ezt megtegyék?

– Ma a magyar politika az orbáni keretek között létezik. Amíg nincs olyan alternatíva, ami a nem orbáni politika eszközeit használja, addig nehéz lesz kitörni a körből, mert a szabályok éppúgy lettek kitalálva, hogy ne lehessen őt legyőzni. Másfelől viszont Orbán is azzal került hatalomra, hogy játszmát váltott – a liberális demokrácia szabályait mondta fel, új törekvéshez illesztette politikáját, ehhez szerzett népszerűséget. Ha Orbán képes volt erre, más is képes lehet rá. Fel kellene fogni végre a rendszerellenzékiség tényét, és ennek megfelelően politizálni.

– Még mindig az a kérdés: hogyan?

– Az első fázis nagyon unalmas és csendes: gondolkodni kell. Mélyebbre kell menni, mint sokan hittük. Akármit gondoljunk is Orbánról, mégiscsak válaszokat ad a jelen kérdéseire. Olyanokra, mi is van a nyugati világgal a válság után, mi Magyarország szerepe az Európai Unióban, mi a hozzáadott értéke a világhoz, úgy egyáltalán. Orbán válaszai szerintem rosszak és veszélyesek, de vannak-e bármilyen válaszai a demokratikus oldalnak? Az ellenzéknek – és nem csak a pártokat értem ez alatt, hanem a közvélemény ellenzéki szeletét – nincs megtiltva, hogy kitaláljon valami mást. Léteznek baloldali műhelyek, értelmiségi csoportok, de az intézményesült pártoknak ezekkel nincs kapcsolatuk. Ez mindenkinek rossz, mert egyrészt a pártok nem tudnak feltöltődni, másrészt a friss gondolatoknak nincs bemenetük a politikába.

– Úgy tűnik, csak idehaza okoztak nagy felzúdulást a miniszterelnök mondatai, mintha a nemzetközi politikát nem izgatta volna az ügy.

– Azért van felzúdulás, de a médiában. Hangos politikusi reakciókra nem számítok, de ettől még a beszédnek lesz hatása. Számos szövetséges ország vezetői eddig is távol tartották maguktól Orbánt, most még inkább így lesz.

– Számít ez nekünk?

– Befelé majd „szabadságharc"-retorikával enyhíti a fájdalmat. Az országnak viszont ez nem jó, és azért azt hiszem, Orbánnak se célja, hogy teljesen befagyjanak az euroatlanti kapcsolatai. Keleti szél ide vagy oda, menne ő Washingtonba, csak nem fogadják. Talán emiatt is olyan túláradóan intenzív a barátság az azeriekkel és a türkménekkel.

– Valahova csak menni kell?

– Valahogy úgy. Lehet állandóan azzal jönni, hogy a külső kritikát a belső ellenzék sugallja, a belső ellenzéket meg „a külföld” pénzeli, azonban ez a paranoid világkép és a sérelmi politika tovább fokozza az ország elszigeteltségét. Ha kiszorulunk a nyugati világból, akkor egy sokkal kiszámíthatatlanabb országcsoporthoz csapódunk, ahol Orbán semmivel se fontosabb játékos, mint nyugaton, csak éppen garanciát se kap semmire. Lehet itt a réseken átbújni, szlalomozni az akadályok között, de sokkal értelmesebb lenne szövetségeket kötni, mint ezekhez a kiszámíthatatlan fél- vagy teljes diktatúrákhoz közeledni.

– De hát épp ezek a potenciális szövetségeseink, talán példaképeink is, nem?

– Orbán szövegét még inkább menthetetlenné teszi – és behatárolja a beszéd értelmezési tartományát –, hogy konkrét mintaországokat nevezett meg. India szerintem kilóg a sorból, a többi állam esetében viszont egyértelmű, hogy gazdasági hasonlóságunk velük nincs, de a hatalom megtartásának módszereit Orbán tőlük igyekszik eltanulni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!