Gáti Oszkár: Nagyon tudok már sövényt nyírni

– Hét éve azt mondta, kész, vége, befejezte, többé nem akar színházzal foglalkozni, és elment temetőgondnoknak. Most mégis visszajött, színházat csinál. Ennyire hiányzott a szakma?

– Nem jöttem vissza, nem szerepelek. Mondjuk, hogy úgy működöm, mint egy színházi szervező: az előadás után én rakok rendet, én rakom vissza a szőnyegeket a helyükre, betolom a pianínót oda, ahol nem zavar senkit. Én hozom a pezsgőt és a pogácsát a vendégeknek. Napközben papírhalmok mögött ülök, egyeztetek a színészekkel és igazgatókkal, hogy a színész mikor ér rá.

– Szóval olyasmi, mint a temetőgondnok, csak színházzal.

– Nevezze, ahogy akarja. Kaptam egy lehetőséget, és éltem vele.

– Mi ez a Menház színpad?

– Január közepén keresett meg Villányi Tibor, a győri hitközség elnöke, hogy van nekik egy felújított épületük a Kossuth utcában, amelyikben van egy 58 négyzetméteres, kihasználatlan és eléggé lepukkant terem. És hogy mi lenne, ha itt valami színházfélét csinálnának? Két és fél hónap alatt csináltuk meg, ami szerintem nagy dolog. Emelt nézőtér, vasalat a plafonon, öltözők, hangosítás. Mindezt első osztályú színvonalon.

– Saját pénzből?

– Részben a hitközség pénzéből, de rengetegen segítettek. Engem is meglepett, hogy nekem, aki azért a színházi világot annak idején dérrel-dúrral elhagytam, mennyit segít most a szakma. Akárkit hívtam Vidnyászkytól Máté Gáboron és Puskás Tamáson át Crespo Rodrigóig mindenki adott valamit. Ki pénzt, ki technikát, ki pedig fellépőt.

– Mindenki jött első szóra? Gondolom, nem ígért sztárgázsit.

– Nem ígértem, mert nem tudok annyit fizetni. De tény, hogy a barátaim és ismerőseim szinte kivétel nélkül azonnal igent mondtak.

– Biztosan meglepődtek, hogy hét év után a semmiből megjelenik, és egyszer csak felhívja őket.

– Furcsa módon nem. Magától értetődőnek tartották, vagy legalábbis úgy tettek. Mondtam, figyelj, csinálok egy színházat, és szeretném, ha szerepelnél benne. Inkább azt kérdezték, mikor?

– Impozáns névsor: Haumann Péter, Vári Éva, Csákányi Eszter, Kulka János, Szacsvay László, Mácsai Pál, Bródy, Lázár Kati, Béres Ilona, Jordán Tamás, Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Stohl András, Parti Nagy Lajos, a Grecsó testvérek…

– Igyekszem olyanokat hívni, akik egy bizonyos mércén felül vannak. Így került ide a 16 előadásba 12 Kossuth-díjas, köztük két Nemzet Színésze. Szacsvay Laci a fellépése utáni másnap tudta meg, hogy őt választották meg.

– „Hazudunk mindenkinek, barátnak, feleségnek, szeretőnek. Azt hazudjuk, jól vagyunk, sikeresek vagyunk, boldogulunk. Hazudok én is, mert túl kell élni.” Valami ilyesmit mondott hét évvel ezelőtt azon az ominózus társulati ülésen. Már nem hazudnak? Vagy azóta minden jó irányba változott?

– Szerintem nyilvánvaló, hogy semmi nem változott. Ha a POSZT körüli cirkuszt nézzük, a helyzet még rosszabb. Azt, hogy az egész szakma valamiféle politikai, ideológiai nézetek mentén két részre szakadt, úgy tűnik, a többség már elfogadja. Számomra ez ma is teljesen elfogadhatatlan. Például, hogy egy város vezetője leszólhat egy színházigazgatónak, hogy bizonyos színészeket ne hívjon meg a városba, és az igazgató meg is teszi. Ez nonszensz.

– Azért ez nem csak a politikusok felelőssége, van ezzel dolguk a színészeknek is, nem?

– Persze. Hiszen – már elnézést a rendezőktől és a többi színházi embertől – mégiscsak a színészek csinálják a színházat, az ő arcukkal adják el a darabot.

– És mit tehet a színész, ha nem érzi jól magát ebben a rendszerben? Kilép, ahogy Gáti Oszkár tette?

– Szerintem mindenki nyugodtan számoljon el a saját lelkiismeretével. Senki nem akadályoz meg senkit, hogy felelősséget vállaljon azért, ami körülötte zajlik. Vannak, akik megteszik, de a többség nem. Tudom, hogy sokan az életükért küzdenek, és nem engedhetik meg maguknak, hogy kiálljanak az igazukért. Meg kell alkudniuk. Kérdés, mi a kompromisszum határa. Nekem hét évvel ezelőtt az volt, amikor elmondtam, amit elmondtam.

– Sok mindent mondtak már önről az utóbbi években, de a legtöbbször azt, hogy sértett ember. Ma is az?

– Sosem voltam az. Ezt azok mondták, akiknek akkor elmondtam a véleményemet a helyzetről. Egyébként meg csupa olyasmit mondtam, amit ők is pontosan tudtak. Mit lehet azon megsértődni, hogy bejön a Kossuth-díjas művész és ittasan rendez? Vagy hogy egy színháznak nincs szakmai és morális mércéje? Én sértődtem meg? Dehogy! Csak egy darabig elviseltem, aztán már nem. Egy színész, ha nem játszik, megsértődhet, hogy mellőzött. De én a világirodalmat eljátszottam. Jó fizetést kaptam, a társulat megbecsült tagja voltam. Miért lennék én sértett?

– Például, mert eljátszotta a világirodalmat, mégsem kapta meg a Kossuth-díjat.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fiatalon nem álmodoztam arról, egyszer majd én is „nagy művész” leszek, és majd nekem is lesznek díjaim. Aztán eltöltök negyven évet a pályán, kapok egy Jászai-díjat, vagyis azért valamennyire elismerik a munkámat, de aztán ennyi. Tudom, hogy többször felterjesztettek, de azt is tudom, hogy azok, akik elbírálják, hogy érdemes vagyok vagy kiváló, vagy mifene, engem sosem láttak színpadon. Egyébként én ebben semmi tragikusat nem látok. Istenem, hát nem lehet mindenki Kossuth-díjas.

– Most egy kicsit mégis visszatért – nevezzük akárhogyan is ezt – a színházhoz. Tanult olyasmit az elmúlt hét évben, amíg távol volt, amit most hasznosíthat?

– Hát… Hét éve hatvan voltam. Szerintem ennyi idő alatt megtanultam majdnem mindent, ami a maradékhoz kell. De azóta nevelek öt gyereket, az is egy tanulmány. Sokat tanultam a növényekről. Nagyon tudok sövényt nyírni, elég jól kapálok. És ezeket jobban tudom, mint hét évvel ezelőtt.

– A temetőgondnokságot csinálja tovább, a színház mellett?

– Persze. Most is épp várom, hogy felszáradjon az eső, mert addig nem tudok permetezni.

– Vannak távolabbi tervei? Mit gondol, hol lesz a helye a világban mondjuk tíz év múlva?

– Mivel a temetőben lakom, a helyet, ahol majd leszek, nagyon jól látom: anyám mellett van, innen körülbelül száz méterre. De persze értem a kérdést: ezt a színházat csinálom addig, amíg van rá igény. Ott vannak a gyerekeim, a feleségem és nagyjából ennyi. Semmi világmegváltót nem akarok már. Nem akarok a Holdra szállni, azt az utazást már eljátszottam a Cyranóban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!