Kialvó tűz

Guba Zoltán

Mondjunk jót is augusztus 15-ről: az agyzsugorító meleg enyhült. Itt, Dunaújvárosban majd’ minden olyan, mint évek óta. A Vasmű parkolójában bravúr helyet találni. A Béke tér felől a buszok ontják a dolgozókat. Minden ugyanaz, s mégis más. Hivatalosan is bejelentették, hogy a Dunai Vasmű, a Dunaferr Zrt., ha így jobban tetszik, minden ötödik foglalkoztatottjától megválik.

Elemózsiás táskákkal jönnek, esznek, ha idejük engedi. Ám gyakori az apró malőr a kohónál, másutt is, s gyakran hozzá se nyúlnak az ételhez. Múlóban az étvágyuk, remegő gyomorral fekszenek, kelnek, s mennek munkába. Mi várja őket, rossz vagy rosszabb? Kész a „halállista”, az elbocsátó üzenet? Nyugtatták magukat, „ász és ész nélkül nincs élet”. Itt csupa ász és ész él, kohász s hengerész. Nélkülük nincs vas, acél, lemez, semmi sincs. De bolond világ ez, nem tudni, mit hoz a jövő.

Tegnap meccs volt, a fiúk a csehekkel fociztak. Sportváros ez, egy időben volt bajnok foci-, női és férfi kézi-, még jégkorongcsapat is. Mindig vitáznak, kit kéne játszatni, és ki felejtős ember, mert két ballábas. Most egy mondattal elintézik, pocsékul játszottunk, na! Egymást kérdezik: tudtok valami biztosat? Semmiről nem hallottak. A tudást a médiából szerzik, „a felesleges munkaerőtől válnak meg, csökkenjen a veszteség, legyen kifizetődőbb, hatékonyabb a termelés.” Elhalkul a csoport, gyors önvizsgálat következik, és mosoly: én nélkülözhetetlen vagyok, döntik el, majd a társra pillantanak, mi van, ha mégse!

Azért ez még nem Ózd, itt béke van. Ott a bejelentett elbocsátások hírére utcára vonultak a kohászok. Nem hőzöngtek, nem hangoskodtak, akit a kohó aszal soványra, s edz meg, felesleges mozdulatot nem tesz, az energiára még szüksége lehet. Mentek, dacosan a fejüket emelték. Sokan voltak, s hogy férjenek, váll vállhoz ért. Az már erő. Ahol jártak, megálltak az emberek, tapsoltak bátorítón. Nem kérdezték, ne fessék falra az ördögöt, ki lesz a következő.

Ez Dunaújváros, más „kávéház”, a baj is kisebb ma még. A cég termékeinek csökkent a világpiaci ára, az elmúlt két évben össze is jött 50 milliárdnyi veszteség. A vasművet 11 éve privatizálták, azóta a gyárat az orosz–ukrán kézben lévő Steelhold Ltd. működteti. A Dunaferr eladása a sikeres privatizációk közé tartozik. A cég ugyan is egyben maradt és a korábbi dolgozók megtartották állásukat. A jövő azonban bizonytalan: az alapanyagot is hitelbe kapják az anyavállalattól, s az orosz–ukrán versenytársak jóval olcsóbban termelnek.

A vezetőség régóta – a Dunaferr működésének javítása érdekében – csoportos létszámleépítéssel riogat: beszéltek kétszáz elküldendő foglalkoztatottól, majd szóltak ötszázról. Átvilágító cégek vizsgálódtak, ötleteltek erőst, létszámstopot vezettek be. Másokat korkedvezményes nyugdíjba küldtek volna. Találtak is 47 embert, hármukról kiderült, pótolhatatlanok, ők inkább maradjanak. Nem kerültek beljebb. Idén új átvilágítók jöttek. Jó pénzért szakértettek, döntöttek: 1500 embertől szabadulni kell! Ezt jelentette be augusztus 9-én Oleg Mkrtchan és Evgeny Potapov vezérigazgató-helyettes. Váratlan volt? A nagysága! Mondott már ilyet Evgeny Tankhilevich. Vezérigazgató helyettes ő is, de tőle hangzott más is: az idei Vasas-juniálison megígérte, úgy 3,5 milliárdból felújítják az 1-es kohót. Az emberek egymást ölelték, és tapsoltak: „meg vagyunk mentve!” Hát nem!

Sietünk a vasműbe. Mindenki fejet csóvál, hallgat, fél. Szólásszabadság van, szabad országban mindenki azt mond, amit szabad. És nem tudják, nevük szerepel-e a listán, s aki sorsában bizonytalan, az jobb, ha néma.

Azt azért látjuk, finomodott a világ. Őrök se integetnek, hogy el innen, a vasművet se fotózzuk, mert per lesz. Barátságosan dr. Mezőközy András HR-vezetőhöz irányítanak, őt jelölték ki nyilatkozni, a cégnél ő viszi a szót. Mezőközy doktor jogász ember. Erről a hirtelen népszerűségről lemondana, de nem tud, csak jönnek hozzá a média emberei. Kérdezni se kell, sorolja magától.

Évek óta tart az acélipar válsága, a tulajdonosok veszítenek, lépniük kellett. (Nem dolga elárulni, hogy évekig viszont nyertek – de hol van az már?) A gazdaságos működés érdekében kénytelenek létszámot racionalizálni. Fáj minden búcsú, rossz egyetlen embertől is megválni, de nincs más út, a cég léte a tét. Nem szabad a húrt túlfeszíteni. Hallotta a hírt, cáfolja is rögtön, a vasművet nem zárják be. Sőt! A veszteségek ellenére az 1-es kohót felújítják. Azt is ígéri, humánusan járnak majd el, a törvényben, a kollektív szerződésben leírtaknak maradéktalanul eleget tesznek. Igyekeznek mindenkin segíteni. Már készen van a csoportos létszámleépítésről írt jelentésük, még ma kézbesítő viszi a Fejér Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központ Dunaújvárosi Kirendeltségébe. Mi lesz még? Szeptember 6-tól tárgyalnak a munkavállalók képviselőivel. Hosszú, nehéz vitára számít, ez szinte biztos, de sztrájkra: nem! Az idei is rengeteget ártott. Mit értek el vele, azt, amit mi is ajánlottunk. A veszteség pedig sok, sok-sok tízmilliónyi volt.

„Azért ezt pontosítanám – kezdi Mucsi Zoltán, a Dunaferr DV. Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke. – Tavaly megvezettek minket. Ígérgettek, Donyeckbe is hívtak tárgyalni. Mit értünk el? Semmit. Aki hívott, nem ért rá fogadni, helyette kivittek a Donyeck–Juventus BL-meccsre. A beígért béremelést megkurtították. Bónuszként december 19-én bejelentették, így is túl jó keres mindenki, 2013-ban se fizetésemelés, se 13., se 14. havi bér nem lesz. Tény, a magyar átlagnál több itt a kereset, de aki sokallja, nem állt még csapolásnál a kohó melletti 70 fokban, vagy a kokszoló szénporában. Folyamatos a termelés. A műszak vége semmit se jelent, ha késik, vagy nem jön a váltótárs, a nyolcórás műszakból lesz 10-12, vagy több. Adventi volt már a hangulat, karácsonyra készülődtünk, azért szóltunk, ezt beszéljük át. Hat hétig senki nem törődött velünk. A sztrájk? Hat napra minden leállt. Műszakkezdésre bejöttek az emberek, olvastak, beszéltek, kártyáztak, az asszonyok palacsintát sütöttek. De rajtra készen álltak, tudták, amint megegyezünk, indul is a termelés. A hetedik nap fél hétkor aláírtuk a megállapodást: azonnali 3,5 százalékos béremelést, plusz egy százalékot júliustól. Ezt viszont nem nevezném semminek. Fél óra múlva már mindenki dolgozott. Mire számítunk a tárgyaláson? Minket se tájékoztattak semmiről, nekünk is csak kérdéseink vannak. Mi az, hogy felesleges munkaerő? Őket, ki és miért alkalmazta? Ki és hogyan dönti el, kit küldenek el? Miért éppen 1500 embert? A kölcsönzött munkaerőtől is megválnak? Mennyi idejük van még, mert a kérdéseinket estig folytathatnám. Hírlik, a leépítés jövő júniusáig eltart. A bizonytalanság miatt képzett kohászok külföldre mennek, márpedig a kohóhoz, nem lehet valakit két-három heti képzés után odaállítani. Többéves tapasztalat kell. Nem riogatok, de nagy a baj.”

Üzemlátogatásra indulunk. Kérik, a munkásokat ne faggassuk, a zajban nem halljuk őket, figyelniük kell, idejük sincs válaszolni. Megyünk a melegben, a porban, a zajban. Csodáljuk őket. Nem lehet egyszerű ide minden nap bejönni. Ők pedig ezt szeretik, ezért aggódnak, ezt féltik.

A műszakváltást azért megvárjuk. Néhány lépés a kaputól az első büfé, a Bal egyes. Műszak után, buszra várva sokan ide ugranak be. Fáradtak, rosszkedvűek. Eddig úgy hallották, „csak” irodistát küldenek el, kohászt, hengerészt, más fizikai állományú dolgozót nem. Ennyi irodista sehol sincs, ettől idegesek. Nem keresik a bajt, nevet nem mondanak. Kivétel Tóth István, a Benő. Így becézik a társai, mint nagyapját, apját, s a fiát is. 11 éve a meleghengersornál dolgozik. Kohó volt, kohó lesz, míg itt ember lesz – tartotta. Most? „Már nem biztos, pedig akkor városnak is vége van.” Ennyit mond, indul a buszához. Ha hazaér, a kertben tesz, vesz. Lefeküdni felesleges, nem tud elaludni, s ha igen, izzadtan riad, újabban rosszakat álmodik.

 

Amiből tanulni kéne

Diószegi-Horváth Nóra

MAL, Posta, Dunaferr, BKV – az elmúlt napok másról sem szóltak, csak arról, ki hol hány főtől válik meg. Míg a hírek ismét erősödő gazdaságról, talpra álló országról mesélnek, egyes emberek, sőt egész családok élete megy tönkre. És a tömeges elbocsátások nem csak egyéni életutakat, de egész térségek sorsát is meghatározhatják.

Ilyen-olyan okok miatt egyre több nagyvállalat dönt úgy, hogy drasztikusan csökkenti munkásai számát. A jelenség nem új keletű, a rendszerváltás óta bizonyos iparágaink (lassú vagy éppen kirívóan gyors) haldoklása évről évre tömeges elbocsátásokat eredményezett. A munkanélküliség ugyanakkor nem pusztán egyéni tragédiák lehetőségét hordozza magában. Ha 500 fő válik egyik napról a másikra és egyszerre kenyérkeresőből nincstelenné, azt megsínyli a gazdaság, az oktatás, de még az infrastruktúra is. Elnéptelenedő, elöregedő települések, gettósodás, megszűnő kisvállalkozások, azaz újabb munkanélküliség – csak hogy néhányat említsünk azok közül a problémák közül, amelyek az ilyen területeket rendszerint sújtják.

Az összeomlás elkerülhetetlen

Tankönyvi példája lehetne a problémának Komló esete. A helyi bányák ugyanis évtizedekig az erősödő, fejlődő város legfőbb forrásai voltak. Beszédes adatok: míg 1949-ben kevesebb, mint 7 ezer ember élt itt, a hetvenes években már 28 589 fő volt a város lakossága. Ráadásul ebből alig több mint 7 százalék volt 60 éven felüli, míg az országos átlag ekkor 14 százalék körül mozgott. Vagyis fiatal, dinamikusan fejlődő város volt Komló, a nyolcvanas évek vége felé már csaknem 33 ezer lakossal. Aztán a rendszerváltás után a bányák is sorra bezártak. Megkezdődött a lassú halódás, egyre kevesebb lett a komlói, 2011-ben már csak 25 295 fő lakott itt. Akinek viszont volt munkája, az remekül megélt belőle. Olyannyira, hogy a kilencvenes években Komló azon 10 magyar város közé tartozott, ahol az egy főre jutó éves személyi jövedelemadó meghaladta a 10 ezer forintot. Az összeomlás azonban elkerülhetetlen – ’93-ban a munkanélküliek száma már csaknem duplája volt az országos átlagnak. Később ugyan papíron sikerült némileg kozmetikázni ezeket az adatokat, de ez csak a rokkantnyugdíjasok, korkedvezményes nyugdíjasok számának növekedésével volt összefüggésben. Komlón kialakult a tartós munkanélküliség, ami egész családok életét tette tönkre. Ugyanis a szocializmus idején tényleg dübörgő helyi gazdaság olyan, egykeresős családmodellt alakított ki, ahol a bányában dolgozó családfő képes volt játszi könnyedséggel eltartani fizetéséből egész családját. Így az asszonyok megengedhették maguknak, hogy otthon maradjanak, mikor azonban férjeik munkanélkülivé váltak, mindannyian lehetetlen helyzetbe kerültek. Mindez odáig vezetett, hogy az egykor fiatal, erőtől duzzadó város a kilencvenes évek második felére az elvándorlás miatt már nem is volt olyan fiatalos (vagyis a hatvan év felettiek száma felzárkózott az országos átlaghoz). Ráadásul míg 1996-ban még 1600 kisvállalkozás igyekezett kielégíteni a helyiek igényeit, két évvel később már csak 1200-an maradtak talpon. Komló megállt, sőt visszafordult, az egykor virágzó város fokozatosan elöregedik, elnéptelenedik.

A vonat sem jár itt

Hasonló utat járt be az elmúlt két és fél évtizedben az enyingi térség is, amely a kilencvenes évekig igazi mezőgazdasági központnak számított. A nagyjából 8 ezer fős városban malom, kenyérgyár, állami gazdaság működött, emellett rengeteg embernek biztosított munkát a Videoton helyi üzeme is. Ami viszont a rendszerváltás után néhány évvel bezárt, nagyjából 600 fő vesztette el ekkor az állását. Később a kenyérgyár, majd a malom is kénytelen volt lehúzni a rolót, az egyik utolsó állami gazdaság pedig ugyan túlélte az elmúlt két évtizedet, ám míg korábban ezernél is többeket foglalkoztatott, mára alig 300 ember dolgozik náluk. A helyi tsz foglalkoztatás szempontjából szinte teljesen jelentéktelenné vált, ami újabb százak állásába került. Megszűnt a helyi varroda és a – például építőipari feladatokat ellátó – ktsz is. Mindennek eredményeképp a térségben hosszú ideje jelentős mértékben meghaladja a munkanélküliek száma az átlagos értéket. Sokan kényszerülnek ingázásra, hogy legalább Székesfehérváron dolgozhassanak, egyre többen csak idénymunkából tartják fenn magukat. Bár a népességfogyás nem kirívó az ország egészéhez képest, beszédes az a tendencia, miszerint nagyjából fele anynyi gyermek születik ma Enyingen, mint néhány évtizeddel korábban. Bár a város nem szegényedett el látványosan, egyre kevésbé képes megtartani a fiatalokat és az értelmiségieket, emellett megfigyelhető egyfajta szociális lemorzsolódás is, a város egyes részein (igaz, még nem sokan) élhetetlen körülmények közé kényszerültek. Ám Enying eljelentéktelenedését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 2000-től még a vonatközlekedés is megszűnt a városban, tovább nehezítve a helyiek életét. Igaz, a vonatok elsősorban nem a személyszállítás, hanem a mezőgazdasági termékek (például a cukorrépa) szállítmányozása miatt iktatták menetrendjükbe a várost. Mára viszont nincs sem annyi termény, sem annyi ember, aki miatt érdemes lenne megállni.

Ózd: oktatni való

Az elvándorlás, elöregedés, illetve a területek gazdasági hanyatlása és infrastrukturális kirekesztettsége mellett továbbra is fontos, problémás tényezője a tömegesen munkanélkülivé váló térségek életkörülményeinek az oktatási rendszer. Erre a legjobb példa talán Ózd lehet, amely az ország jelenleg talán legsúlyosabb helyzetben lévő térségei közé tartozik. 1987 óta folyamatosan nő a munkanélküliek száma, a helyi kohászat ekkor bocsátott el először nagy tömegben embereket (mintegy 2 ezer főt). A tendencia tovább folytatódott a rendszerváltás után is, 1992-ben már csaknem 10 ezren voltak azok, akiknek nem volt munkája, ami akkoriban az országos átlag több mint két és félszerese volt, de még megyei szinten is kirívónak számított. A kohászati ágazat hanyatlása, a bányák, illetve a lemezgyár megszűnése elsősorban a férfiakat sújtotta, közülük is a fizikai munkások voltak a legrosszabb helyzetben. Ráadásul a fiatalabb generációk sínylették meg a leginkább a leépítéseket – csaknem 5 ezer volt a 35 év alatti munkanélküliek száma ekkoriban. Mindez két szempontból is érintette az oktatást. Egyrészt az ipari üzemek bezárásával megszűnt a szakképzés üzemi hátterének biztosíthatósága is, vagyis nem volt hol újratermelni a megfelelő munkaerőt. Másrészt szükségessé vált (volna) a munkanélkülivé vált emberek átképzése is, hiszen saját ágazatukban már nem tudtak elhelyezkedni. Ez azonban helyi szinten azért sem tudott megvalósulni, mert kevés tanfolyam indult, emellett a munkaerő-piaci igényekre sem sikerült megfelelő mértékben reagálni. Így azonban kialakult egy tartósan munkanélküli réteg, amely korábbi munkakörében elhelyezkedni sem a térségben, sem máshol nem képes, más állás betöltésére viszont nem alkalmas. Ráadásul jórészt fiatal munkakeresőkről van szó, akik pusztán a képzettség hiánya, illetve a térséget sújtó gazdasági hanyatlás áldozataivá váltak.

Vas és acél országa – nem leszünk!

És ez csak három példa, amely az országos szinten újra meg újra megjelenő problémákat demonstrálja. A leszakadó térségekben a gazdasági hanyatlás tartós munkanélkülieket termel, akik óhatatlanul egyre rosszabb körülmények közé kényszerülnek. Kevesebbet költenek, aminek következtében a helyi vállalkozások is nehéz helyzetbe kerülnek. A fiatalabb generációk számára még nyújthat alternatívát az elvándorlás, ám az idősebbek kevésbé mobilisak. Az elöregedő települések pedig óhatatlanul be is zárkóznak, ahogy egyre kevesebben járnak el dolgozni máshová. A szegénységből ilyen helyzetben kitörni jóformán lehetetlen.

Persze, vannak pozitív példák is. Talán Tatabányát érdemes megemlíteni, ahol szintén a rendszerváltás után a kimerülő bányák és a veszteséges vállalkozások miatt tömeges leépítések kezdődtek. Egy időben a város munkanélküliségi rátája meghaladta a 20 százalékot is, ám a folyamatot sikerült megállítani. Az egykori iparváros vezetése adómentességet és adókedvezményeket biztosított a helyi cégeknek, hogy visszaédesgesse őket magához. Ipari parkot alakítottak ki, amely egy idő után valóban vonzóvá vált a betelepülő közép- és nagyvállalatoknak. A megyei jogú város így, két évtizeddel később ismét viszonylag stabil helyzetben van, ha hinni lehet az adatoknak. Igaz, 2010-re jelentősen megugrott az adósságállományuk, ám ez főként az olyan beruházásoknak volt köszönhető, mint például az új strand és élményfürdő építése.

Leépítettek országa

Hogy vajon ez vár-e azokra a térségekre is, ahol a leépítések csak most kezdődnek, nehéz megjósolni. Ám a fent említett példákból, és még megannyi más, hasonló esetből kiindulva nem ártana néhány helyen megkongatni a vészharangokat. A Magyar Alumínium Zrt. által nemrég bejelentett csoportos létszámleépítés például az egész ajkai kistérséget rendkívül nehéz helyzetbe hozhatja. A vörösiszap-katasztrófa előtt még több mint ezer ember dolgozott itt, most, az utolsó leépítési hullám után az egykor kizárólag a bauxitfeldolgozásból élő családok (s így környezetük is) élete végképp ellehetetlenülhet. Úgy tűnik, az egykor virágzó bányászat, kohászat, ami hazánk több területén hatalmas ipari városokat termelt ki, mára (csakúgy, mint maguk a bányák) kimerült. Ám hogy azok, akik eddig ebből a nehéz, de viszonylag jövedelmező munkából éltek, ezután mihez tudnak majd kezdeni, nem lehet tudni.

Dunaújváros is belerokkanhat a tervezett 1500 (más hírek szerint „csak” 890) fős leépítésbe. A Dunaferr ugyan azt ígéri, hogy nem a kohászati részlegből, hanem a bürokratikus rendszerből vonja ki az embereket, de nincs ennyi irodista a vállalatnál. A másfél ezer munkanélküli jelentős terheket ró majd a területre. Bár a városban található még néhány nagyobb gyár, az elmúlt években a gazdaságot finoman szólva sem a fejlődés jellemezte. Az egykori Sztálinváros a nyolcvanas években volt a csúcson, azóta folyamatos a hanyatlás. A munkanélküliségi ráta 11 százalék körül mozog, amit a mostani elbocsátások igen jelentős mértékben megemelhetnek a kevesebb, mint 50 ezer fős városban.

Ehhez képest a Magyar Posta leépítése kevésbé tűnhet drámainak (még csoportosnak sem nevezhető), mivel több ütemben válnak meg dolgozóiktól. A 30 főnél kisebb létszámú kirúgások azonban összesen akár 500 embert is érinthetnek, felüktől már meg is vált a Posta. Hasonló léptékben dolgozik a BKV is, ők 200 munkavállalótól válnának meg. És bár ilyenkor óhatatlanul felmerül az emberben, hogy az ezerfős elbocsátásokhoz képest egy ilyen léptékű leépítés kisebb terheket ró a gazdaságra (ám az egyes emberek szintjén éppolyan hatalmas tragédia), de ha összeadjuk az elmúlt két hétben bejelentett létszámleépítéseket, akkor már nagyon komoly problémával kell szembesülnünk. A MAL, a Dunaferr, a BKV és a Magyar Posta több mint 3 ezer embertől veszi el a munkát. Embereket, akiknek családjuk van, akiknek fizetni kell a számláikat, lakniuk kell valahol, enniük és inniuk, élniük. És persze munkát kell találniuk, ami a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem tűnik egyszerűnek. Számukra az a hír, hogy mindeközben az ország lassan kezd kilábalni a gazdasági válságból (függetlenül attól, igaz-e ez, vagy sem) egyáltalán nem jelent semmilyen vigaszt.

 

Ha nincs munka, keresni kell

Sokan úgy vannak vele, az a legegyszerűbb, ha elhagyják az országot, és inkább máshol próbálnak boldogulni. Az utóbbi időben egyre nagyobb figyelem irányul az országot elhagyókra. Pedig a jelenség nem új keletű. A gazdasági válság azonban felgyorsította a folyamatot, illetve látványosabbá is tette azt. 2007 óta valóban erősödik a migráció mértéke – leszámítva egy 2010-es megtorpanást, amikor az emberek kíváncsian várták, mit hoz az új kormány, aztán ismét folytatódott az elvándorlás. Az országon belül már korántsem ennyire érzékelhető a mobilitás, pedig az utóbbi években a városról városra vándorlás mértéke is növekedett. Míg régebben az emberek nem szívesen hagyták el az otthonukat, hogy egy másik megyében vállaljanak munkát, a rendszerváltás után ez is megváltozott. A KSH adatai szerint 2011-ben már jelentősen nőtt azoknak a száma, akik a lakhelyváltoztatás mellett döntöttek. Főként a 15–29 év köztiek váltanak, de nagymértékben nőtt a 60 évnél idősebbek költözési kedve is. Ami azonban állandó: a nők mindig könnyebben döntenek a vándorlás mellett – legyen szó ideiglenes vagy állandó váltásról. Érdekes megfigyelés, hogy míg korábban főként az elváltak döntöttek a költözés mellett, 2007 óta a nőtlenek és a hajadonok azok, akik a legkönnyebben mennek el otthonról. Fontos kérdés az is, hogy honnan hova vándorolnak az emberek. Ebben (főként a gazdasági mutatókat figyelembe véve) nincs nagy meglepetés: keletről nyugatra, kisvárosból nagyvárosba. Az adatok szerint a belső vándorlás legnagyobb vesztese Észak-Magyarország és Észak-Alföld. Mindez függ a befogadó területek magas foglalkoztatottságától, az egy főre jutó GDP és a havi bruttó átlagkereset mértékétől, a munkanélküliséggel jelentősen sújtott területek viszont szép lassan, fokozatosan kiürülnek.

Szépen is lehet

Outplacement – egy szó, amit a kilencvenes évek közepén-végén kissé keserűen kellett megtanulnunk. Hogy mit jelent? Tulajdonképpen nem más ez, mint egy elbocsátó, szép gesztus. Az outplacement egy olyan, személyre szabott gondoskodási csomag, ami az elbocsátott személyek segítésére irányul. Gyökerei lassan 20 évesek hazánkban is. 1996-ban a Biogal privatizációját egy leépítési hullám követte, itt már egyes elemei felfedezhetőek voltak a későbbi gyakorlatnak – a gyógyszergyár szociális és képzési támogatást is nyújtott egykori dolgozóinak. 1998-ban a MOL kidolgozott egy teljes csomagot, ami a munkából munkába segítés alappilléreit fektette le. Bár ez a terv akkor még a fiókba került, a nagyvállalatok azóta egyre gyakrabban élnek a lehetőséggel, hogy segítsék távozó munkatársaikat. Az outplacement lényege, hogy az elbocsátottak céljainak, lehetőségeinek feltérképezése után személyre szabott programot kínál. Ebbe éppúgy beletartozik a pszichológiai tanácsadás, mint a továbbképzés, karriertanácsadás lehetősége, a korkedvezményes nyugdíj kijárása vagy a szociális támogatások feltérképezése. Napjainkban már több olyan cég is van Magyarországon, amely kifejezetten azzal foglalkozik, hogy a leépítések után segítse az álláskeresőket – sikerességüket pedig azzal mérik, hány személyt sikerült a munka világából átvezetniük a munka világába. És bár ezek a cégek meglehetősen borsos áron dolgoznak, a munkáltatók számára több szempontból is megéri igénybe venni a szolgáltatásaikat. Azok számára ugyanis, akik nem vesztik el az állásukat, megnyugtató lehet a tudat, hogy munkáltatójuk gondoskodik nem csak róluk, de a távozókról is – vagyis biztonságosabbnak érzik körülményeiket, stresszmentesen tudják folytatni a munkát. Másrészt az sem távozik rossz szájízzel a cégtől, a kilátástalanságba, akit éppen elbocsátottak. Ami tehát eredetileg Amerikában a II. világháború után a katonák társadalomba történő visszaintegrálása volt, az mára, ha nem is kellemes, de mindenképp hasznos gyakorlattá vált.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!