Minden idők legtöbb bejegyzése kísérte a Twitter közösségi portálon az amerikai elnökjelöltek szerda esti első tv-vitáját, másfél óra alatt 10,3 millió felhasználó osztotta meg véleményét az ellenfelek szerepléséről. Obama elnökre és kihívójára még két verbális összecsapás vár. Vajon mi dönt el egy ilyen vitát, vajon ezek a viták eldönthetik-e az elnökválasztást?
Az Egyesült Államok legelső, 1960-ban rendezett televíziós elnökjelölti vitája igencsak érdekes eredményeket produkált. Míg a diszkussziót a rádión hallgatók Richard Nixont tartották szimpatikusabbnak, addig a televíziót nézők egyértelműen az ifjú demokratajelöltet, John F. Kennedyt favorizálták. Nixon feszengett a kamerák előtt, Kennedy viszont magabiztosan beszélt a fekete-fehér dobozt bámulóknak. Ráadásul a nem túl kifinomult korabeli technika, a szemcsés tv-kép azt a benyomást keltette, hogy az izzadó Nixon még borotválkozni is elfelejtett. A rádiót hallgatók körében Nixon volt a népszerűbb, de sejteni lehetett, hogy a rádió aranykora lejárt, a választást Kennedy nyerte.
De vajon az elnökjelölti viták, kiegészítve az alelnökjelöltekével, befolyásolhatják- e érdemben a választás végeredményét? Az elmúlt hat évtizedből a legkülönbözőbb példák mutathatók fel.
Közvetlenül a szerda esti denveri vitát követően Mitt Romney sikeréről beszéltek. Az elemzők többsége szerint a republikánus jelölt elsősorban önmagához, a kampányban nyújtott korábbi teljesítményéhez képest teljesített jól. Márpedig a viták története azt mutatja, hogy inkább erre érdemes figyelni: egy nappal a vita után egy Reuters/Ipsos felmérés szerint a választóknak már ötvenegy százaléka tartotta szimpatikusnak Romneyt, ez igen jelentős változás. Ugyanakkor a vitában enerváltnak nevezett Obama változatlanul ötvenhat százalékon állt, ami viszont azt bizonyítja langyos szereplése nem befolyásolta döntően a választókat. A tapasztalatok azt jelzik, hogy az elnökjelölti viták ritkán képesek közvetlenül eldönteni a választási eredményeket, de azért akadtak erre is példák.
1976-ban Ford elnök Carterrel folytatott vitájában azt mondta, hogy a Kelet-Európa nincs szovjet befolyás alatt, és amíg ő az elnök nem is lesz. Ez volt az a pont, amikor előnye olvadni kezdett, a végén vesztett. Van úgy, hogy egy jó mondat sokat segíthet. 1980-ban a kihívó Reagan a Carter elnökkel folytatott vitában egyszer csak megunta Carter szövegét és ennyit mondott: „már megint ezzel jön”. Jelentős sikere volt, miként az 1984-es Mondale-lel való összecsapásban, ahol az életkorát (73) szóba hozó kérdésre adott frappáns válasza sokat lendített az esélyein, de alapvetően azonban nem ez döntötte el a választást. (A választás kimenetelét nem igazán szokta befolyásolni a három elnökjelölti vita mellé bevezetett alelnökjelölti szópárbaj. Talán a legutóbbi kivétel, amikor a demokrata Joe Bidennek a száját sem kellett kinyitnia, ellenfele a republikánus jobboldal támogatottja, Sarah Pailin alaszkai kormányzó saját magát intézte el, s lett komikusok kedvenc figurája.)
Egy szópárbaj sikerét befolyásolhatja akár a testbeszéd is. Már a két fél kézfogása is perdöntő lehet, illetve az, ahogyan a pódiumra helyezik a kezüket: a két kart szorosan tartva egymás mellett, vagy az emelvény két szélét fogva. Az utóbbi az elemzők szerint erőt sugároz, ugyanúgy, ahogy az is, ha a jelölt a pódiumtól elmozdul, így többet láttat egész testéből. A testbeszéd fontosságáról tanúskodik az az 1992-es momentum, amikor George W. Bush a közönségtől érkező kérdés alatt ránézett az órájára: ezzel bizonyítva teljes közömbösségét. A tartalmat tehát sokszor felülírja a külcsín. Azt azonban egyelőre nem tudni, hogy az elnökjelölti vitákon szereplők megítélését mennyire befolyásolják az internetes bejegyzések, viccek, paródiák.
Soha nem volt ennyire népszerű amerikai elnökválasztás a közösségi portálokon. A tízmilliós kommentáradatot produkáló Twitter felhasználóinak átlag életkora 39 év, ám az emlékezetes, továbbörökíthető kulturális idézeteket, ikonokat (adott esetben: mémeket) gyártó portálok látogatói, amelyek szintén hemzsegnek az elnökjelölti kampány bakijait meglovagoló, azokat kifigurázó bejegyzésektől, jóval fiatalabbak, húszas éveikben járnak. A legnépszerűbb idézetté Romney egyik mondata vált: a republikánus tervei közt sorolta fel a Szezám utcát sugárzó PBS büdzsémegvonását is, döntését így kommentálva: Sajnálom, mert szeretem a Nagy Madarat. Az internetes portálok a kijelentés óta hemzsegnek a mondatot meglovagoló poénoktól, a Twitteren a mondat elhangzása után egy felhasználó „Kirúgott Nagy Madárként” regisztráltatta magát, akinek bejegyzéseit szerda este 10 órára több mint kilencezren követték. A közösségi portálok jóvoltából úgy tűnik, hogy egy jóval szélesebb réteg kezdett el politikával foglalkozni, ha nem is professzionális szinten. A Twitterre érkező bejegyzések zöme is a poénkodásra megy rá, a leghumorosabb felhasználókat azóta sztárként ünnepli az internet. Íme, az Obama–Romney elnökjelölti vitát kifigurázó néhány szösszenet az internetről: „Ez a Bill Clinton újraválasztásáért folytatott kampány egészen jól alakul.”; „Be kell valljam, mindkét elnökjelölt rendkívül jóképű. Nem tudok dönteni, kénytelen leszek megvárni a fürdőnadrág-bemutatót.”; „Itt aztán igazán szükség lenne az Emmy-díjátadó zenekarára!”
Az amerikai minta alapján a világ jó néhány országában elterjedt a jelöltek vitája, de amíg az Egyesült Államokban és máshol is ez megkerülhetetlen, van, ahol a jelöltek kitérhetnek előle. Magyarországon az elsőt még 1998-ban rendezték a Fidesz kezdeményezésére, ekkor Horn Gyula és az akkori kihívó, a jóval fiatalabb Orbán Viktor voltak az ellenfelek. 2002-ben Medgyessy Péter ült le az asztalhoz a kormányfő Orbánnal szemben, és sok jel mutatott rá, hogy Orbán és tanácsadói lebecsülték az ilyen vitákban nem túl járatos ellenfelet. 2006-ban Orbán volt a kihívó, ez volt a leggyengébb szereplése, Gyurcsány Ferenc valósággal elsöpörte, amin gyaníthatóan sohasem tudta túltenni magát. A 2010-es választási kampány során biztosra menő Orbán nem is vágyott valamiféle szópárbajra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!