Nagy valószínűséggel már nem lehet visszacsinálni a brit választás eredményét, így a politikusok és választók is meg fogják inni a levét annak, hogy előbbiek egy érzelmekre építő kampányba hajszolták egymást, utóbbiak pedig nem törődtek a józan ész érveivel, mielőtt behúzták volna az x-et a választófülkékben – csak utána. A font 20 százalékkal leértékelődött, vagyonok váltak semmivé, a cégek sorra jelentik be: máshová viszik a székhelyüket. Európa – és különösen Magyarország – viszont még tanulhat abból, ami az elmúlt hónapokban az Egyesült Királyságban történt.
1.
A legjobb érv
a demokrácia ellen
öt perc egy átlagos
választóval
– mondta állítólag Winston Churchill. Ha valóban a legendás brit miniszterelnöktől származik ez a magvas gondolat, akkor a sors dupla iróniája, hogy éppen saját népe a bizonyság erre.
A brexitkampányban a politikusok azt tették, amihez értenek, az érzelmekre hatottak. Ebben önmagában semmi meglepő nem lett volna, de a korábbiakhoz képest valami nyomasztó újdonság is rátelepedett a választásokat előkészítő politikai hadjáratra: a racionális érvek iránti teljes érdektelenség, melynek következtében a politikusok következmények nélkül beszélhettek össze és vissza. A kilépéspártiak a nemzeti függetlenség helyreállításáról, az arctalan brüsszeli bürokraták befolyásáról és az országot elözönlő külföldi munkavállalókról beszéltek, míg az ellentábor magát az apokalipszist vizionálta azzal, ha az ország uniós tagsága megszűnik. A jelszavak uralták a közbeszédet, és a mérsékelt szakértők szavára lényegében senki nem figyelt. Pedig ritkán adódik olyan kérdés, amelyben a közgazdászszakma olyan egységes lenne, mint a brexit negatív gazdasági hatásaival kapcsolatban volt. Eltérő vélemények legfeljebb arra vonatkoztak, hogy a kilépés negatív hatásai közép- vagy hosszú távon is tartanak-e majd, és enyhén vagy számottevően vetik-e majd hátra a gazdasági növekedést. Ám ez jórészt hidegen hagyta a brit választókat. A külföldi egyetemek és kutatóintézetek konferenciáin nagyobb vita alakult ki Nagy-Britannia uniós tagságáról, mint magában a brit közvéleményben.
Hiszen ha az euroszkeptikus UKIP párt megfizette, hogy a buszok oldalára ki legyen írva, heti 350 millió fontot lehet költeni az egészségügyre, ha kilépnek az EU-ból, azzal emberek millióihoz jutott el az üzenet, hogy az unió ráfizetéses. És csak néhány százezren voltak, akik elolvasták a komoly lapok elemzéseit arról, hogy ez nem igaz – ráadásul az érvek iránt érdeklődő olvasók nagy része maga is tudta, hogy a hirdetések hazudnak, és csak a saját okosságának bizonyítékát látta az elemzésben. A lényegen ez nem változtatott, az üzenet célba ért, még akkor is, ha Nigel Farage, az UKIP vezetője ezt az ígéretet lényegében a brexitszavazás másnapján visszavonta. Ugyanez zajlik nálunk a „kényszerbetelepítésről” kiírt népszavazásplakátokkal – melyek kapcsán hosszan lehetne elemezni, miért nincs kényszer és miért nincs betelepítés, csak uniós szolidaritás kellene, hogy legyen. Se ideje, se kedve nincs a választók nagy részének, hogy meghallgassák és átgondolják a magyarázatokat. Így marad a tanulság: idegeneket küldenek a nyakunkra.
Alapvetően nem lehet senkit okolni azért, mert nincs kedve hosszú elemzéseket olvasni a nemzeti valuta, tőzsdeárfolyamok vagy a GDP alakulásáról, ha mindig is kettes volt matekból, és egy benzinkúton dolgozik.
Ahogy egy gyári munkástól se lehet elvárni, hogy megítélje a brexitnek az európai hatalmi egyensúlyra gyakorolt hatását. Vagy éppen az iraki kormány instabilitásának okait és következményeit. De nem is kell erről megkérdezni, bármilyen elitistának is tűnjön ez a megállapítás. Ideális esetben a minisztériumokban olyan szakemberek készítenek elemzéseket, akik értenek a témához, és megfelelően elő tudják készíteni a kormányzati döntéshozatalt. Ennél is ideálisabb esetben olyan demokratikusan megválasztott emberek alkotják a kormányt, akik képesek is a felelős döntéshozatalra.
Ezért válik különösen pikánssá a brexitkampány és Orbán Viktor miniszterelnök Brüsszelt szidalmazó stratégiája is, hiszen az átláthatatlannak tűnő és agyonbürokratizált rendszer működési elve éppen az, hogy olyan emberek készítenek elő döntéseket, akik értenek ahhoz az adott területhez, és nem köti őket a politikai népszerűség béklyója.
2.
A lét határozza meg a tudatot
– azt a szerzőt, Marxot, akitől az idézet származik, mifelénk ma már nem túl ildomos idézni. Szavaiban mégis időálló igazság rejlik, amire a magyar miniszterelnök és a brexitpártiak erősen rájátszottak.
A brit népszavazás remekül hozta a szociológiatankönyvek egyik nagy tanítását: a leginkább deprivált csoportokban a legerősebb az idegengyűlölet és a nacionalizmus. Ennek legfájóbb vetülete az, hogy az idősek döntöttek a fiatalok jövőjéről, hiszen a 18–24 és 65 feletti korosztályban éppen ellentétes vélemény érvényesült: előbbiek mintegy 70 százaléka maradni akart, míg utóbbiak menni. De igaz az is, hogy a fiatalok kevésbé voltak aktívak, amikor saját jövőjükről ban több mint 50 százalékkal megemelkedő gyűlölet-bűncselekményekből kiderült, hogy most még inkább van – mi, kelet-európaiak vagyunk. Orbán Viktor viszont a Közel-Keletről és Afrikából érkező emberek ellen próbálja hangolni a magyar közvéleményt.
Akik vevők is erre, hiszen magyarok milliói élnek szegénységben, és szintén milliók vannak, akik csak a köztévé képeiből ismernek menekülteket, amely – milyen érdekes egybeesés – csak a fiatal férfiakat filmezte le még egy olyan helyszínen is, ahol az egy négyzetméterre eső kisgyerekek száma meghaladta egy átlagos óvodáét is. Az előző pontban említett okokból pedig se idő, se kedv nincs arra, hogy bárki is bonyolult fejtegetéseket hallgasson a magyar alkotmányjog, a nemzetközi és az uniós jog összefüggéseiről már pusztán annak kapcsán is, ki lehet-e írni népszavazást egy uniós rendelet végrehajtásáról.
3.
Nem lehet szexelni is
meg szűznek is maradni
– állítja egy népi bölcsesség nyomdafestéket tűrő verziója, ami talán a legfájóbb tanulság lehet Budapest számára. Nagy-Britanniának az elmúlt 40 évben mindig volt valami baja az EU-val. Ahogy egy napokban keringő vicc mondja, ők Európa macskái: először azért nyávogtak, hogy engedjék be őket a házba, majd mikor bejutottak, azért kaparták az ajtót, hogy kimehessenek.
Az ország 1973-ban lépett be az Európai Gazdasági Közösségbe, és két évvel később a munkáspárti kormány már ki is írta a referendumot, amely megkérdőjelezte az előző konzervatív kormány döntését. Akkor 67 százalék a maradást támogatta, de négy évvel később hatalomba lépő Margaret Thatcher miniszterelnök annyit balhézott az általa igazságtalannak tartott befizetések miatt, hogy a közösségi zsargonban megjelent a BBQ kifejezés, ami nem a kerti sütögetésre utalt, hanem a „rohadt brit kérdésre” (bloody British question). Majd az 1990-es évek elején, mikor az EU mai formája létrejött, mentességet kértek és kaptak az euró és a bel- és igazságügyi együttműködés alól. Tehát a britek mindig is úgy gondoltak az európai integrációra mint valami étlapra: amire szükség van, azt kiválasztják, ami meg nem tetszik, azt nem kérik.
A magyar kormány is ezt a logikát szeretné követni, mikor a nemzeti szuverenitásra hivatkozva különleges elbánást követel. A gond csak az, hogy a világ ötödik legerősebb gazdasága 63 millió állampolgárral megtehette, hogy válogat. Azt is csak egy darabig. Mert most hiába bizonygatja a kampánya sikere után komoly pánikkal küzdő Boris Johnson volt londoni polgármester, hogy úgy fognak hozzájutni az egységes piachoz, hogy nem kell beengedni az uniós munkavállalókat, ezt az EU nem fogja megengedni, legalábbis a népszavazást követő nyilatkozatokból erre lehet következtetni.
Közben a most már 27-ek Európájában fellángoltak a régi viták arról, hogyan kellene átalakítani az EU-t. A várakozásoknak megfelelően a francia–német tandem máris bejelentette, hogy 2018-tól újabb lépéseket tesznek a politikai unió irányába, és létrehoznak egyfajta közös költségvetést. A másik oldalon áll Magyarország, amelynek miniszterelnöke szintén „újra akarja gombolni” az EU intézményrendszerét, de a föderális elképzelésekkel éppen ellentétes módon, nagyobb hatalmat adva a nemzeti kormányoknak és parlamenteknek. Mark Rutte holland miniszterelnök is ezt a nézetet osztja, és vannak még jó néhányan, akik egy rugalmasabb Európát képzelnek el.
A két forgatókönyv valójában egy, mert ha a mag-Európa a szorosabb integráció felé mozdul is el, akkor is megmaradhat az EU-nak egy lazább köre, ahova hosszabb távon a balkáni országokat és akár Törökországot is felvehetik. Hogy ez nem túl kedvező megoldás, azt a lengyel kormány legalább felfogta, és a brit népszavazást a menekültelhelyezési kvótáról szóló népszavazással összemosó magyar kollégákkal ellentétben elkezdett amellett érvelni, hogy a briteknek még egyszer szavaznia kellene. Mert akkor maradna egy olyan nagy szövetséges, akikkel meg lehet akadályozni azokat a terveket, amelyek végérvényesen a másodosztályba rangsorolják az országot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
