A kormány inkább ehhez, vagyis az önellátáshoz adna támogatást, a vásárlóerőt ugyanis a megcsapolt szociális juttatások aligha izmosítják. Szép summázatát adta e gondolatnak a minap Pintér Sándor belügyminiszter, aki arra a kérdésre, szerinte meg lehet-e élni abból a bizonyos 47 ezer forintból, így válaszolt: „aki megtermeli a saját településén azokat a javakat, amelyek az élelmezéséhez szükségesek, mert kap hozzá magot, kap hozzá megfelelő nevelt állatot, kap hozzá még esetleg malacot vagy kecskét, hogy a tej is meglegyen minden nap, akkor meg”.

A megoldáskeresésbe a héten az iparkamara elnöke, Parragh László is beszállt, ekképpen: „munkahelyeket kell találni, ha más nincs, akkor el kell menni gombát szedni”.

Utánajártunk, milyen esélyei vannak az önellátó gazdálkodásnak mostanság. Találtunk jó, követendő példát is, igaz, annak vajmi kevés köze van a mostani szociálpolitikai elképzelésekhez. 

Orbán Viktor maga nem csatlakozott a 47 ezresek „táborához”, ugyanis tegnap egy nyilatkozatában elismerte: még a minimálbérből is nehéz megélni.

Csak az a baj, hogy a világ végén vagyunk – kis csapatunk is átérezte Sztojka Gábor, a rozsályi képviselő-testület tagjának mondatát, amikor a fővárosból nekivágtunk a végeláthatatlannak tűnő autóútnak a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településre. Pedig a nyolcszáz fős Rozsály még a BBC riportereinek is felkeltette érdeklődését nemrég. Merthogy ez egy önfenntartó falu, maguk termelik, amire szükségük van. 

Nem lehet eltéveszteni a polgármesteri hivatalhoz vezető utat: az intézmény az ukrán és román határ közti csücsökben rejtőző Rozsály közepén van, ráadásul a faluban fellelhető biciklik zöme is az épület előtt parkol. A mosolygós tekintetű, fiatal polgármester, Sztolyka Zoltán jókedvűen fogad minket. (Itt jegyeznénk meg: Rozsályt sok Sztojka és Sztolyka is lakja, a váltakozó írásmód tehát nem tévedés.) A rövid és kedélyes üdvözlést köve­tően átad bennünket édesapjának, Sztojka Gábornak, aki piros Csepel kerékpárjára pattanva vezet el minket a falu vérkeringésének epicentrumába, a kilencvenhektáros telepre. „Volt itt egy vár, amit a második világháború alatt leromboltak. Amikor ’92-ben felszámolták az Mgtsz-t, az akkori faluvezetéssel úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy mást is elvegyenek a településünktől, ezért próbáltunk minél több földterületet meghagyni az önkormányzatnak. Így kezdődött ez az egész” – mesél az idősebb Sztojka, mint igazi kincsre mutat a telepre. Van is oka az elhomályosult tekintetnek: itt termelnek ugyanis mindent, de tényleg mindent, amire a falu lakóinak szükségük van. A föld munkát is ad, annak, aki erre rászorul.

Pár jó erőben lévő fiatalember épp a falakat csempézi a telepen álló vágóhídon. Hetente egy-két vágás zajlik le itt, hiszen Rozsálynak saját kondája is van. A húsból a helyi iskolába szállítanak: itt napi háromszor ingyen esznek a gyerekek. A húsból aztán a falu lakói is vásárolhatnak. Ha úgy adódik, hitelre is elvihetik a disznóságokat. Nincs sok időnk a vágóhídra – talán nem is baj, komfortérzetünk némiképp csökkent a disznó „vállfák” társaságában –, a mustra a szerelőműhely mellett dologra váró tekintélyes gépparknál folytatódik. Busztól kezdve traktoron át a bálázógépig minden van itt. A busszal a környékbeli településről hozzák be az iskolába a gyerekeket. A bálázógépet pedig a tüzelőfával etetik. A faluban ugyanis minden intézménynek saját kazánrendszere van. Az iskolában így akár öt-nyolcmillió forintot is megspórolhatnak évente csak azzal, hogy nem gázzal fűtenek. – Aki rászorul, annak segítünk, és aki teheti, és van jobb lehetősége, engedjük! – meséli az idősebb Sztojka.

A szerelőműhely mellett krumplit válogató közmunkások, ahogy elhallgatjuk őket, nem vágynak el innen máshova. – Látják, azt az asszonyt? Na, ő tizenkét éve dolgozik itt nálunk, évi kilenc-tíz hónapot is tudunk neki munkát adni – meséli Sztojka Gábor, majd rá is szól, tegye a lába alá a kartonpapírt, nehogy felfázzon a kövön. Az asszony engedelmeskedik is Sztojkának, aki azért tovább hecceli: – Ehhez már kéne a szakközép, mi? – Hát nekem még a nyolc általános sincs meg – jön a válasz. A krumpliválogatók többsége épphogy az alsó tagozatot kijárta az iskolában, és mióta az eszét tudja, a telepen végez mezőgazdasági munkát. „Tudják, mi itten szeretünk dolgozni. De ha valaki olyan is jön a csapatba, aki lusta, vagy kellemetlenkedik, azt kivetjük magunk közül.” A falu megad nekik mindent, amire szükségük van. Nem halnak éhen, mondják, és „mulatságok is vannak”. Mi kell még a jóléthez, ugyebár. Mulatságok? – tekintünk értetlenkedve Sztojka úrra, pedig jobban tennénk, ha a lábunk elé néznénk, kicsi híja, hogy bele nem esünk a gödörbe a telep közepén. Ami most még gödör, az halastó és csónakázó tó lesz a nyárra. A vízparthoz pedig mulatság is dukál: a gödör mellett egy színpad áll, a helyi néptáncegyüttes számára a világot jelentő deszkák.

Megállni, leülni a telep irodájában van módja az információktól eltelt városinak. Mit tud Rozsály, amit más nem? Valami csoda lakozik itt a földben? Nem, a földben nem. – Rozsályon a rosszabb minőségű földből van több. Bár én mindig azt mondom, hogy rossz termőföld nincs, csak rossz gazda – teszi hozzá az idősebb Sztojka. Kezdem magam úgy érezni, mintha belecsöppentem volna abba a Lego faluba, amit kislány koromban olyan szívesen építgettem. Ott is volt iskola, szántóföld, orvosi rendelő. Annak lakói is a külvilágra fittyet hányva élték mindennapjaikat, megvolt mindenük, nem is vágyakoztak el soha a gyerekszobából. Túránk végén el is mesélem a kétségkívül urbánus gondolatomat a parányi irodájában ránk váró másik Sztolykának, Zoltánnak, a polgármesternek. Ahogy beszél, kiderül, mégis összefér szerénység a büszkeséggel. Ömlik is belőle a szó. – Mi nem önellátó, hanem termelő falu vagyunk. Egyszerűen csak próbálunk a saját erőnkre támaszkodni, hogy ne kelljen másnak, drágábban kiadni azt a munkát, amit a helyiek is képesek ellátni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, sokszor öntörvényűnek kellett lennünk, hogy az újításokat meghonosíthassuk. Amolyan öntörvényű úttörőknek. Ebben nagy segítségünkre van az alapítvány, a Rozsály Községért Jóléti Szolgálat Helyi Alapítvány. Ők üzemeltetik a szociális boltot, ahol bármelyik helyi őstermelő árulhatja terményét, vagy egyéb, vételre kínált portékáját.

Bérleti díjat fizetnie nem kell; akik zöldséget, gyümölcsöt hoznak, elég, ha a permetezési lapot bemutatják. Nyáron annyiféle termés gyűlik össze a boltban a helyiektől, hogy nem is kell máshonnan rendelnünk. De a néptánc- együttest is az alapítvány támogatja, sőt, helyi televíziót is üzemeltet, valamint a Teleházat, az informatikai központot is fenntartja. A tévében felköszönhetik egymást az emberek egy-egy üzenetben, faluhíreket olvashatnak. Fontos, hogy az önkormányzat tulajdonában van a vízmű is: így száznyolcvan forintért tudjuk adni a vizet köbméterenként. A túravezetőjük, édesapám az önkormányzati telep vezetője. Ő osztja a munkát minden reggel a közmunkásoknak. Körülbelül hatvan ember dolgozik így, van, aki báláz, van, aki a temetőben cserjézik. Nagyjából száz főnek ad munkát az önkormányzat. Rozsályon, aki akar, tud dolgozni. És mind hasznos munkát végez. Itt nincs olyan, hogy többen látnának el olyan feladatot, amire egy ember is elég.

Sajnos vannak, akik nem hajlandóak dolgozni, ezek száma nyolc-tíz fő a faluban. És vannak olyanok is, akik jönnének dolgozni, de mi nem adunk munkát nekik, mert korábban linkek, megbízhatatlanok, lusták voltak, és több kárt okoztak a gazdaságnak, mint amennyi hasznot hoztak.

Négy óra után jár az idő, amikor kilépünk az iroda ajtaján. A munkások többsége hazaindult, a gépek zaja teljesen elült. Már csak az idősebb Sztojka járkál a gazdaságban. – Tudják, sokszor csúfolnak minket azzal, hogy mi itten családi vállalkozást működtetünk – fordul hozzánk még pár utolsó mondatra a búcsúzás előtt. – Végül is, ha úgy vesszük, igaz, hiszen a fiam a polgármester, én meg ezt a telepet vezetem. Csak hogy nekünk nincsen villánk. Abból élünk, amit itt keresünk. Az a baj, hogy a világ végén vagyunk – mondja Sztojka Gábor.

Igaz, Rozsály elég messze van ahhoz, hogy az ország legszegényebb régiójában is termelő, önellátó és – ahogy mi tapasztaltuk – elégedett falu lehessen. De messze van ahhoz is, hogy példája ragadós lehessen.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!