Az arab tavasz forradalmai alapjában véve sikeresek voltak: elűzték a diktátorokat. A tágabb értelemben vett céloktól, mint a demokrácia, az emberi jogok tisztelete, társadalmi egyenlőség vagy gazdasági felzárkózás, azonban a térség országai messzebb kerültek, mint valaha.
A közel-keleti államok társadalmai már a gyarmati időkben hozzászokhattak ahhoz, hogy az anyaország politikai elitjének engedelmeskedjenek. De míg a 19. században a gyarmattartó európai országokban fokozatosan kiépült az a demokratikus intézményrendszer, amelyre ma olyan büszke a Nyugat, a gyarmatokon minden hasonló kezdeményezést elnyomtak. Így nem véletlen, hogy az 1960-as évekre függetlenedő államokból nem lettek mintademokráciák: az emberek jogait ugyanúgy korlátozták, mint eddig, annyi különbséggel, hogy ezt már a hazai politikai elit tette, használva a bevált receptet.
Az várható volt, hogy az autokratikus rendszer gazdasági és politikai stagnálása egyszer forradalomhoz vezet, de arra már jóval kevesebben gondoltak, hogy civil társadalom és az új politikusok ilyen háttérrel képtelenek lesznek arra, hogy a semmiből demokráciát építsenek. Ugyanis az, hogy leváltották a diktátort, nem oldott meg olyan mélyen gyökerező problémákat, mint a megosztott társadalom, a túlnépesedés, a rossz oktatás, a kevés ivóvíz – vagy a politikai kultúra hiánya.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy az arab tavasz felfordulása után az emberek szerettek volna állandóságot találni, ami kapóra jött a szélsőséges iszlamista mozgalmaknak. Befolyásuk ugyanúgy terjed egyik országról a másikra, mint 2011 tavaszán a forradalom.
Tunéziában, ahol először kezdődtek el a tüntetések, még mindig nem sikerült elfogadni az új alkotmányt. A kormányon lévő mérsékelten iszlamista Ennahda párt és az ellenzéki szekuláris erők között egyre mélyülnek az ellentétek, amelyet súlyosbít, hogy január óta két ellenzéki képviselőt is lelőttek. A merényletet feltehetően a szélsőséges szalafita mozgalom emberei követték el, akik szerint a demokrácia tisztátalan és üldözendő, mint minden, ami Nyugatról jön. A tunéziaiak újra az utcákra vonultak, mert azzal vádolják a kormányt, hogy túlságosan nagy teret engedett az iszlám szélsőségeseknek. A tunéziai szalafiták egyébként Szíriába is küldtek katonákat, hogy Basar el-Asszad rezsimjét támogassák, és a feltételezések szerint szerepük volt a januári túszdrámában az In Amenas-i gázmezőn Algériában.
Líbiában sem zökkenőmentes az átmenet: a milicisták tiltakoznak az ellen, hogy a kormány fokozatosan csökkenti a fizetésüket és leszereli őket azért, hogy létrehozhassa az államilag ellenőrzött rendőrséget és katonaságot. A különböző félkatonai szervezetek azzal fenyegetőztek, hogy egy második forradalmat robbantanak ki. A munkanélküli milicisták azóta nyugodtabbak, azonban újabb feszültségforrás az országban, hogy a kikötők dolgozói július 25-e óta sztrájkolnak. Az olajexport leállt, ami a kormány becslései szerint eddig több mint 1,5 milliárd dollárt kárt okozott a gazdaságnak. Ali Zeidan miniszterelnök pénteken már a fegyveres erők bevetésével fenyegetett. Ezalatt Szíriában már százezer halálos áldozata van a polgárháborúnak. Asszad továbbra is hatalmon van, és a hírek szerint egyre több forradalmár ábrándul ki az ügyből, miután az al-Kaida befolyása növekszik az egyre megosztottabb lázadók között. Érdekes viszont, hogy a szervezet mintha taktikát váltott volna, hogy megnyerje az emberek szimpátiáját, és a nyugati szennynek bélyegzett termékekkel kampányol. A héten családi napot tartottak a felkelők központjában, Aleppóban, ahol a prédikáció mellett a nagyobb gyerekeknek jégkrémevőversenyt tartottak, míg a kicsiknek Pókember és Teletubbies alakú lufikat osztogattak.
Az optimistább elemzők állítják, ha az átmenet hosszú és nehéz is lesz, van esély arra, hogy ezek az országok demokratizálódjanak. Hiszen az 1848-as forradalmakat Európa-szerte vagy a 1968-as prágai tavaszt is keményen megtorolták, de végül olyan mélyreható változásokat indított el a társadalomban, amely végül átalakította az önkényuralmi rendszereket. Vagyis a csalódott helyieknek és az enyhén lenéző nyugatiaknak is be kellene látniuk, hogy instant kávéport lehet importálni, de instant demokráciát nem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!