A magyarok korán halnak. Legalábbis korábban, mint más európai országok lakói. Az egészségügyi állapotot tekintve az országon belül, sőt a budapesti kerületek között is hatalmasak a különbségek. – Ezekben a népegészségügyi mutatókban társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai viszonyok is tükröződnek – állítja Ádány Róza, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, aki az ország egyetlen népegészségügyi karának Megelőző Orvostani Intézetét vezeti.
– Akár egy évtizeddel is rövidebb életre számíthat valaki a főváros VIII. kerületében, mint az, aki onnan néhány kilométerre, a II. kerületben él – ez derült ki az önök korábbi kutatásaiból. Változott valami?
– Már a ’80-as években a KSH vezető kutatója, Józan Péter is úgy fogalmazott: a fővárosban Svájc és Tádzsikisztán egyszerre van jelen a születéskor várható élettartamot tekintve. Nem sok minden változott harminc év alatt. A 2012. évi halálozási adatok alapján számított születéskor várható átlagos élettartam-mutatók a férfiak esetében 7,6 év, a nők esetében pedig 5,4 év különbséget mutatnak a II. és a VIII. kerület között.
– A különbségek csak Budapesten ilyen döbbenetesek?
– A fővárosi adatok tükrözik az országos viszonyokat is: a halandóság a szegénységtől leginkább sújtott észak-magyarországi és észak-alföldi régióban a legmagasabb, és sokkal jobbak a nyugat- magyarországi megyék lakosságának életkilátásai. A kedvezőtlen szociális helyzet a tüdő-, a gyomor- és a méhnyakrák előfordulásával is összefüggést mutat, s hasonló eltérések észlelhetők, ha a keringési betegségek miatti halálozás területi eloszlását vizsgáljuk. Az országon belüli szakadék tehát egyes térségekben csak mélyül, ahol valamivel jobb a helyzet, ott is legfeljebb változatlanságról beszélhetünk. Ezekben a népegészségügyi mutatókban társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai viszonyok is tükröződnek. Épp ezért lenne szükség kormányzati ciklusoktól független népegészségügyi programra.
– Nincs ilyen?
– Volt, de már nincs. Az a program, ami 2001-ben indult, a kormányváltás után is folytatódott. Példaértékű döntés volt, hogy az új vezetés, igaz új név alatt, egy országgyűlési határozat értelmében folytatta. De ennek a határozatnak az érvényessége idén áprilisban lejárt. Hallottunk háttérmunkákról, de a folytatásnak semmi nyoma.
– És miért nincs?
– A mulasztásra az ad legfeljebb minimális mentséget, hogy az egészségügyben égető problémák vannak. Az energia és a pénz tűzoltásra megy el.
– Min, kin segít, ha vannak mindenféle papírok, rajtuk szépen hangzó ígéretek?
– Nézze, az egészségi állapot alakulását folyamatosan ellenőrizni kell. Nemcsak ahhoz, hogy adott időpontban az egészségi állapot változását pontosan tudjuk jellemezni, de azért is, hogy az intézkedések hatását meg tudjuk ítélni. Mert miközben tudjuk, hogy a hátrányos helyzetű csoportok kiemelt figyelmet érdemelnek, addig például egy 2005-ben végzett kutatásunkból kiderült: míg a lakosság körében általában 70 százalékos volt a mammográfiás emlőszűrésen való részvételi arány a 45-64 éves nők körében, addig a roma nőknek csupán 25 százaléka vett részt ilyen vizsgálaton. És akkor feltehetjük a kérdést, sikeres-e ma az emlőrákszűrési programunk, ha ez az általános mutató ma már a 40 százalékot sem éri el?
– Hova tűnt 30 százaléknyi magyar nő?
– A részvételre való mozgósítás megoldatlan, az ezt a feladatot korábban végző ÁNTSZ szétesett, helyébe nem jött létre új egészségfejlesztési intézményhálózat.
– Aligha kétséges, mindebből a jelenlegi helyzetnél is rosszabb kilátások következnek.
– A most elkeserítő kép nem fog érdemi javulást mutatni. Pedig a magyar lakosság korai – a 65. életév betöltése előtti – halálozásának relatív kockázata szív- és érrendszeri betegségek miatt több mint háromszorosa az európai átlagnak, daganatos megbetegedések miatt annak duplája, míg az emésztőrendszer-betegségek okozta korai halálozás kockázata körülbelül négyszeres.
– Ki a hibás?
– Mindenkinek megvan a maga felelőssége. Az Emberi Erőforrások Minisztériumában működő, néhány főt számláló népegészségügyi főosztálytól ne várjunk csodát. Az Egészségügyi Világszervezet tavaly elfogadott új egészségpolitikai és stratégiai programja pontosan fogalmazza meg a szempontokat, két fontos dologra híva fel a politika figyelmét. Az egyik, hogy kezelni kell az egészségi állapotban tapasztalható súlyos társadalmi, területi egyenlőtlenségeket, a másik, hogy egészségközpontú kormányzásra van szükség.
– Bonyolult szakkifejezések. Mit jelentenek?
– Azt, hogy az egészséghez való jog alapvető emberi jog és a mindenkori politikai vezetésnek ezt kötelessége és felelőssége tiszteletben tartani, és az ország polgárai számára az elérhető legjobb egészségi állapotot biztosítani.
– De hiszen Orbán Viktor miniszterelnök épp most kapott kitüntetést a WHO-tól a dohányzásellenes szigorért cserébe.
– Igaz, de ameddig a politika betegségmegelőzési tevékenysége ilyen szigorításokkal, vagy esetleg a – kétség kívül fontos – termékadóval kifújt, nem beszélhetünk elkötelezett népegészségügyi tevékenységről. Egy népegészségügyi program csak akkor lehet sikeres, ha megvan az elkötelezettség, ami átível kormányzati ciklusokon. Az aggasztó népegészségügyi helyzetet nem szabad a napi politika szintjére süllyeszteni, sorsdöntő stratégiai kérdésről van ugyanis szó.
– Illúziónak tűnik ciklusokon átívelő programokat várni. A politika a gyors megoldásokat, az azonnali eredményeket szereti.
– Márpedig a hatás nem azonnali és látványos. Ahogy egy alkoholista sem azonnal hal bele a mértéktelen italozásba… Viszont az elégtelen népegészségügyi szolgáltatások hosszabb távon egy ország gazdasági versenyképességét is súlyosan veszélyeztető egészségi állapot romláshoz vezetnek. A gazdasági válság a leszakadó társadalmi csoportok helyzetét különösen rontja majd, ami az egészségi állapotukon közvetlenül érzékelhető lesz: biztosan romlanak az életkilátásaik, és munkaerő-piaci lehetőségeik. Amit most elmulaszt a politika, az később kezelhetetlen problémákat okozhat.
– A legfontosabbnak általában az egészségügyi alapellátás reformját említik a hozzáértők, immár hosszú évek óta. De e téren azóta sem történt semmi.
– A gyökeres átalakításra most nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. Az alapellátás jelenlegi formájában nem tudja nyújtani azt, amire az embereknek szüksége lenne. Képtelen a betegségmegelőző szolgáltatásokra. Ma a praxisok fejkvóta alapon működnek, így kapják a pénzt, s ez a betegségek kezelésére, de nem a megelőzésre ösztönöz. Pedig ezt nem lehet csupán az orvosi lelkiismeretre, emberi jó érzésre alapozni. Az átalakításhoz kidolgoztunk egy úgynevezett praxisközösségi modellt, aminek a kipróbálása a közelmúltban Észak- Magyarországon és Észak-Alföldön, 24 orvosi praxis bevonásával elindult. A lényege, hogy az alapellátásban nem csak családorvos és ápoló tevékenykedik, hanem népegészségügyi szakemberek, gyógytornászok, dietetikusok és egészségpszichológusok is – mert a magyar ember nemcsak testében beteg, hanem lelkében is. Ezek az orvoscsapatok nemcsak betegellátást, de szűrést, egészségi állapotfelmérést is végeznek, életmód-tanácsadást, korai ellátást, rehabilitációs szolgáltatásokat is biztosítanak. Emellett az egész ellátott közösség számára egészségfejlesztési programokról gondoskodnak. A modellprogram a Svájci Hozzájárulás Program 3,7 milliárd forintos támogatásával valósul meg, s pusztán elindítása is komoly nemzetközi visszhangot váltott ki és a WHO regionális igazgatója valamennyi tagállam figyelmébe ajánlotta.
– Még ha sikeres is, mit változtat ez a politikai akaraton?
– Azt reméljük, hogy a négyéves program eredményei meggyőző bizonyítékokat szolgáltatnak majd, ami mellett egyetlen politikus sem tud szó nélkül elmenni. Talán az eredmények kikényszerítik a változtatást, és akkor a politikának is alapvető érdeke lesz a beavatkozás.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
