Szív és horgony - Gedó olimpiára készül

Filmbe illő látvány. Az apa botra támaszkodik. Sportbalesetben lebénult a bal lába. Tud rajta járni, csak éppen nem érez semmit. Tartása egyenes, tekintete szúrós. Fiát, Gábort nézi, irányítja, hogyan üssön, erővel, egyenesen, lendülettel, forduljon a csípő, nem eshet szét a mozgás. Az apa hatvanöt éves, a fia huszonöt. Egyikőjük olimpiai bajnok, a másik még lehet az. A bajnok ugyanis a fejébe vette, hogy még egyszer megmutatja országnak- világnak, mire képes egy Gedó a szorítóban. Az út elején tartanak, az edzésprogram szoros. Rio közel van, Tokió akár elérhető. Pedig a bajnok egykor nem is akart ringbe szállni. Mint sokan mások, ő is csak a labdát rúgta volna. Arról viszont ő tehet, hogy minden másként alakult, s hogy nem szeretett mezítláb futni a salakon.

De, mint minden regénybe illő történet, az ő sportolói pályafutása is úgy indult, hogy belökték a kesztyűsök közé. Vékony, inas legényként derekasan küzdött – ami kívülről nézve mégiscsak verésnek látszott. Másnap visszament, hogy megtanulja, hogyan kell kivédeni horgokat, egyeneseket és felütéseket, és hamar kiderült, nem csak érzéke van az ökölvíváshoz, de kitartása is. Pályafutása alatt 597 mérkőzésből 586-ot megnyert, 57-et kiütéssel. Ez egy ilyen sport, fontosak a számok, és igenis számít, hogy valaki állva vagy fekve fejez be egy meccset. S bár a nézők olykor arra vágynak, hogy „vért lássanak”, a bajnok hiszi, az ökölvívás az a nemes sport, ahol előbb önmagunkat kell legyőzni. A versengés a ringben ráadásul humánusabb, mint a köteleken kívül.

Ezt a bajnok saját bőrén tapasztalta meg. Akkor is, amikor már befutott sportoló volt, és akkor is, amikor még csak készült a sikerre. Pedig szép, békés gyerekkora volt. Megvolt mindene, amit egy gyermek a szüleitől megkaphat. A kamaszévek megtanították, hogyan kell együtt élni bárkivel, s miért nem kell félni attól, hogy felvállaltan azok legyünk, akik vagyunk.

Testén három tetoválás látható. Mindegyik fakó. Az egyik Éva, a másik nyílvesszővel átlőtt szív, a harmadik horgony. Nem volt még kilencéves, amikor felvarrta magára. Két gombostű, némi cérna, s kevés tinta kellett hozzá. Éva az örök nő, az átlőtt szív az örök szerelem reménye, a horgony a biztonság. Azt mondja csendesen, ha tíz évvel korábban születik, most egy szám lenne a karjára tetoválva. A bajnok a ringen kívül sokszor szembesült azzal, hogy hátrány érheti azért, mert nem félt templomba se járni, az eredményei azonban folyamatosan versenyben tartották. A győzelmek teszik megkerülhetetlenné a sportolót.

S ha az örök szerelem nem is jött össze, megtapasztalta, milyen nagy boldogságot teremt – két házasságból született – három gyermek.

A horgony pedig önbeteljesítő jóslat a vállán. Még 1964-ben, amikor a hajógyárban minőségi hegesztőként dolgozott, gyakran a víz alatt is, és annyi pénzt keresett egy hónap alatt, hogy abból megvehetett volna magának egy sarokházat, filmet forgattak a dolgozó fiatalokról, és őt is megkérdezték, miért jár edzésekre, miért püföli a zsákokat. Azt felelte, talán még olimpia bajnok is lehet belőle. Három év múlva pedig tényleg elindult, hogy valóra váltsa jóslatát.

Újpest szülöttjeként – megjárva a Békéscsabai Építőket, a Magyar Pamut SC-t – az MTK-t nézte ki magának. Végül a Vasasnál kötött ki. Az MTK felé ballagva meglátott egy kék-fehérre festett kerítést – és sose bánta meg, hogy mögötte piros-kék színű világot talált. Szalay László tanítványaként edzője és atyai barátja lett Adler Zsigmond mesteredző is. A müncheni olimpián aranyérmet szerző bajnok úgy emlékszik vissza az 1972-es tragikus eseményekre, hogy a tea, amit edzés után megivott a büfében, mentette meg attól, hogy kereszttűzbe kerüljenek edzőjével. Hivatalos voltak ugyanis az izraeli válogatotthoz, barátkozásra, beszélgetésre, de mire odaértek volna, már zajlott a túszdráma. A lövéseket még hallották.

Az olimpia, persze, életének legfontosabb állomása, és azt is csak olykor emlegeti fel, hogy ő szerezte Magyarország 100. aranyérmét, nem Hegedüs Csaba, aki csak délután fektette két vállra a világot, ő viszont már délelőtt beütötte nevét a halhatatlanok névsorába – csak hát az eredményhirdetése váratott magára.

Az olimpiai bajnoki cím után, köszöni szépen, küzdelmes évek vártak rá. 1975-ig azért zsinórban magyar bajnok lett, nem szakadt meg az 1968 óta tartó sorozata, és Katowicében is begyűjtött egy Eb-bronzérmet a már meglévő két Eb-arany mellé. A moszkvai olimpia (1980) után már csak edzőként húzott kesztyűt. Ekkoriban több időt töltött a családdal, vállalkozott, több-kevesebb sikerrel. Híres találkozóhellyé nőtte ki magát a budapesti, Szép utcai borozója. Politikusok, írók, közéleti személyiségek fordultak meg nála, de a legnagyobb bizniszt mégsem a hegy leve hozta, hanem a szomszédságban álló bizományi telephely, amely sokkal korábban zárt, mint a borozó, és a későn érkezők gyakran hozzá ballagtak be, hónuk alatt festményekkel, zsebükben ékszerekkel, s egyéb forintosítható tárggyal.

Aztán elterjedt, hogy szűkebb hónapok is beköszöntöttek nála, de azt mondja, soha nem szűkölködött. Annyi mindig volt, hogy épp elég. A 2004-ben bevezetett olimpiai életjáradék, persze, nagy segítség neki is, s amikor meghallotta, hogy az aranyérmeseknek biztosan jár, lobbizni kezdett a helyezettekért is. Mert a ringbe ugyan szinte mindig papírsúlyúként lépett, 48 kilogramm alattiként, a civil életben – főként olimpiai éremmel a nyakában – már társadalmi nehézsúlyúnak számít. Még arra is képes volt, hogy kiálljon a Hősök terére cipőt pucolni, hogy ezzel is felhívja a figyelmet arra, mennyit ér az országnak egy sikeres élsportoló Magyarországon. Mostanában pedig azt tervezi, hogy hazahozatja az egyetlen olyan magyar ökölvívóbajnok hamvait, aki még nem magyar földben nyugszik. Csík Tibor 1948- ban, Londonban nyert aranyérmet harmatsúlyban; 1976-ban Sydneyben hunyt el, ott is temették el.

Nem vár ő semmit az erőfeszítéseiért cserébe, az egész élete arról szól, hogy önmagáért küzdjön. Csak közben szeret adni másoknak is. Figyelmet, megértést, adományt.

S bár nem lett most a Nemzet Sportolója, amikor Magyar Zoltánt választották tagjaik közé a tizenkettek, és akkor sem, amikor Magyar előtt Schmitt Pált, nem érződik bánat a hangjában, amikor erről beszél. Sőt, nem is magáról szól, hanem felidézi Szondy István öttusázó példáját, aki 1952-ben, Helsinkiben nyert csapataranyérmet, s hogy az 1925-ben született sportoló minden bizonnyal előtte áll még e nagyszerű kitüntető cím elnyerésével.

A Vasas Fáy utcai telephelyén lévő teremben megállás nélkül edzenek az ökölvívók. Fiúk, lányok. Köztük mozog, légbokszol, guggol, hajlong a fia is. Látod, mi van kiírva a falra, kérdi. Bólintok, hogy naná, és elképzelem, hogy ha én lennék a bajnok, az olimpiai bajnok, vajon milyen érzésekkel lépnék naponta a terembe, melynek falát a rólam készült fényképek díszítenék, föléjük pedig ezt írnák nagybetűkkel: Gedó György Ökölvívóterem. Látom, a bajnok egyfolytában mosolyog. Majd jelzi, mennie kell, és apró léptekkel, botjára támaszkodva elindul a fia felé. Neki itt még dolga van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!