Szupertöbbség a határon - Interjú Körösényi András politológussal

– Politikusok helyett gyakorta politológusok érvelnek pártok mellett vagy ellen. Baj az, ha a politológus politikust játszik?

– Alapvetően nem helyes. Nem szerettem, amikor a kollégáknál – főként a 2000-es évek elején – összefonódott a tudományos kutatás és a politikai publicisztikák írása: sőt a kettőt nem is lehetett olykor elkülöníteni. De mára letisztultabbak a szerepek: vannak konferenciákon előadó, tudományos lapokban publikáló, kutató politológusok. Őket senki nem ismeri a közéletben – nekik a tudományos közösségen belül vannak ambícióik. És vannak az alkalmazott politológiával foglalkozók…

– Őket hívjuk politikai elemzőknek?

– Igen. Őket olvassák a kutatók, hiszen az elemzők térképezik fel, hogy mi következik egy választásból, mi jó egy politikusnak és így tovább. És a harmadik kategória azoké, akik politikai publicisztikát írnak.

– Ez azért összefonódik az elemzéssel.

– Persze, csak ez esetben az mozgatja az elemzést, hogy milyen végeredményre akar jutni a szerző.

– Azaz az utolsó mondat van meg először, a többit fölé formázzák.

– Igen, de ez nem valami csalafintaság: ha nem politikatudományi kritériumok alapján nézzük, akkor a politikát a saját világnézeti szemüvegünkön át fogadjuk be.

– Akkor igazából nem árt a politológiának, hogy vannak balos és vannak nyíltan kormánypárti kutatóintézetek?

– Ha a fent említett különbségekkel tisztában vagyunk, akkor nem árt. Ezeknél a „thinktank” intézeteknél fontos a politikai orientáció – elsődleges missziójuk ugyanis a közgondolkodás befolyásolása: gyakorta egy párt érdekében.

– De ezeket zömmel az adott politikai erők is pénzelik. Az MTA Politikatudományi Intézetét viszont az állam tartja el. Ehhez képest most az Orbán-rezsim természetének feltérképezésekor nem éppen hízelgő megállapításokra ragadtatták magukat. Nem próbálta meg a hatalom befolyásolni az intézet munkáját?

– Nem, én nem éreztem ilyesmit. Legfeljebb olyan tudományos munkát is végző kollégáknak szólhatnak be politikusok, akik politikai publicisztikával is foglalkoznak. Ez nem szép, egy politikus adjon magára, bírja a kritikát. Az MTA kutatóinak nagy többsége azonban a tudományos kutatás iránt elkötelezett. Akik a közéletben aktívak, azok ezt kutatómunkájuktól jól elkülönítve teszik.

– Az Orbán-rezsim létrejöttének egyik előfeltételeként azt említi, hogy 2006-tól a társadalom jobbra tolódott. Ez mindössze pártpreferenciára vonatkozik, vagy a választói alapértékek módosultak jobbra?

– Elsősorban a pártpreferenciára. A 2006-os események és a 2008-as népszavazás után egyértelmű volt, hogy megbukott a balliberális politika. De némileg az attitűd és az értékválasztás is elcsúszott egy kicsit jobbra. A pártok közvélemény-formáló, befolyásoló hatása nagyon erős – még mindennapi ügyekben is. Például, amikor Budapestre érkeztek a Combinók, a kormánypárti szocialista–szabaddemokrata szavazók szerint a villamosok sokkal kényelmesebbek, gyorsabbak és halkabbak voltak, az ellenzéki pártok hívei pedig nem szerették őket.

– Ha az attitűd kicsit változott, a politikai rendszer markánsan átalakult, de – állítja ön – demokrácia maradt. Milyen jelzővel látná el?

– A magyar demokrácia nagyon erősen támaszkodott a hatalommegosztásra, a politikai többséget úgynevezett „nem többségi”, kontrollintézmények tartották kordában. Ha ezek erősek, akkor liberális demokráciáról beszélünk. És Magyarországon nagyon erősek voltak ezek az intézmények – 2010-ig. Ekkor létrejött egy fideszes szupertöbbség, ami mindent felülírt, különösen erősen csökkentette az Alkotmánybíróság szerepét. A hatalommegosztás más intézményei nem szűntek meg, de élükre a kormányhoz lojális személyeket neveztek ki. A politikai hatalom korlátai és a jogállamiság gyengült. Nemcsak az ellenzék, de maga a kormányfő is illiberális fordulatról beszélt. A politikatudományi értékelés sem más: Magyarország sokkal kevésbé liberális demokrácia, mint volt.

– De akkor mégis milyen?

– Gyakran mondják: populista demokrácia. 2002-től jelent meg a Fidesz retorikájában, hogy a nép nevében lépett fel a korrupt elittel szemben. Először a posztkommunista elittel harcolt a Fidesz, aztán ebbe a retorikába sokféle szereplőt be lehetett helyettesíteni. Ez egyfajta flexibilis elitellenesség lett, és a 2010 utáni földcsuszamlásszerű győzelem egy, a népakaratra való hivatkozásra adott alkalmat.

– Akkor populista demokrácia?

– Én mégsem nevezném annak, mert például a népszavazás intézményét közjogilag is meggyengítette a kormánytöbbség, és a népszavazási kezdeményezéseket is blokkolják.

– És a népre való állandó hivatkozás a kormányzásban?

– Az a populista elem az Orbán-rezsimben.

– Ez legitimálja, hogy a politika uralma fontosabb lett, mint a jog uralma?

– A liberális elem gyengült, amikor az Alkotmánybíróság szerepe megkopott, hiszen a korábban európai összevetésben is nagyhatalmúnak számító testület húsz évig úgy gondolta, hogy a jog politika felett áll. Az Alkotmánybíróság gyengítése pont azt a célt szolgálta a fideszes többség részéről, hogy a politika primátusát megteremtse. Ez egy nagyon nagy hatalomkoncentrációt jelentett, illetve azt, hogy az Orbán-rezsim kibújhatott a jogállami korlátok között vagy éppen a jogot – a szupertöbbségével – saját törekvéseihez igazíthatta. Nehéz megmondani, hol a határ – de az biztos, hogy a választási demokrácia létezik. A szabadságjogok liberális alkotmányjogászok igényeinek nem felelnek meg, de egy ötven évvel ezelőtti szemüveggel nézve még megvannak.

– A közkeletű vélekedés szerint a politikát valójában egyetlen ember, Orbán Viktor akarata formálja. Úgyhogy amikor a politika primátusáról beszélünk, Orbán Viktor primátusáról beszélünk?

– Beszélhetünk róla személyfüggetlenül is: ahol nincs korlát – egy monarcha, egy Alkotmánybíróság, egy Legfelsőbb Bíróság –, ott a politika elsőbbsége érvényesül. A hazai jobboldal specialitása viszont, hogy itt megjelenik a karizmatikus legitimáció igénye. Max Weber ezt a fogalmat először a prófétákra alkalmazta, de esetükben ugyanazt jelenti, mint a politikai vezetők esetében: a nép követi, mert ő hozza az „isteni” üzenetet. És valóban: Orbán karizmatikus politikusnak tekinthető: tömegeket tud megmozgatni. Hívei bíznak és hisznek benne, mert ő képes szembeszállni a baloldallal, ő mozgatja meg érzelmeiket, és ő az, aki szemükben a népet képviseli. Nem racionális alapon szeretik – megvan benne a „követési készség” kialakításának képessége. A politikai uralom elismerése, legitimitása így Orbán karizmáján is nyugszik.

– A folyamatos válságkommunikációval a Fidesz még fokozta is a karizmatikus vezető iránti igényt.

– Ezért fogadták el sokan azt a programot, hogy nem tudjuk pontosan, mit hoz a jövő, milyen hatása lesz az intézkedéseinknek, de cselekedni kell, új, nem ortodox utat kell keresni, hogy kijusson az ország a válságból. Ráadásul a kormányzati intézkedések között számos olyan volt, ami az átlagembernek segített, például a végtörlesztés, a rezsicsökkentés – és bizony a menekültügyi kormánypolitika is sok embernek szimpatikussá vált.

– Akkor a karizmatikus legitimációra figyelemmel a demokráciáról kimondható, hogy vezérelvű?

– Inkább Orbán-központú.

– És ha Orbán hozza a választói tömeget, azaz ő legitimálja a Fidesz hatalmát, akkor mi történik, ha – bármilyen okból – Orbán kikerül a rendszerből?

– Ebből következik az Orbán-rezsim sebezhetősége. Hiszen minden kutatás és tapasztalati információ megerősíti, hogy a Fidesz világa roppant centralizált, a karizmatikus vezető egy személyben tartja kézben az összes szálat. Így ha repedések keletkeznek a Fideszen belül, azokat is neki kell bevakolnia. Ez egy unikális hatalmi képlet, nem tudni, hogyha a vezető bármilyen okból kikerül belőle, nem esik-e szét az egész.

– A személyiségfüggés miatt nevezzük autoriter kormányzásnak és nem autoriter rendszernek az Orbán-rezsimet?

– A fideszes kormányzáshoz nagyon sok autoriter elem társult, közöttük az erősen centralizált egyszemélyi vezetés, egyfajta vezérdemokrácia. Nagyon erős a centralizáció, átalakult a közjogi rendszer, és szinte minden területen politikai lojalitás alapján szelektálnak a kinevezéseknél. Ilyesmi persze mindig megesett, de sok-sok pici egyezség is volt. Most viszont a Fidesz minden téren kizárólagosságra törekszik a pénz- és pozícióelosztásban: a kormánypárt tudatosan szorítja ki a régi elitet és próbál felépíteni egy újat. És bár egy olyan erő kormányozhat, ami nem ismer korlátokat – de a rendszer mégsem autoriter, hiszen a hatalom birtokosai demokratikus felhatalmazással jutottak az ország élére. Például időben megrendezték a választásokat – és meg is nyerték.

– Csak a választási szabályokat írták alapjaiban át.

– Jelentősen átírták, átalakították a választókerületeket, és a határokon túli magyarok szavazatai is bekerültek a választásokba – mindhárommal a kormánypárt esélyeit kívánták javítani, és el is érték ezt. Ez is a parlamenti szupertöbbségre támaszkodó orbáni hatalomgyakorlás autoriter jellegét mutatja, és ezzel a választások fair jellege is csorbát szenvedett. De a választási eredményt ez összességében csak kis mértékben befolyásolta, és enélkül is megnyerték volna a választásokat. E manipulációs technikák nélkül is meggyőző demokratikus felhatalmazást szereztek. A politikai erők között valódi verseny van, szabad választások vannak, nincsenek politikai gyilkosságok, a választók nincsenek megfélemlítve vagy retorzióknak kitéve, jelentős kormánytól független média működik (ha a finomabb elemzések a sajtószabadság csorbulását regisztrálják is), egyszóval, ha működnek a demokrácia alapintézményei, akkor még nincsen autoriter rendszer. Az autoriter kormányzás a demokratikus rendszert egyelőre még nem kezdte ki.

– Kikezdheti?

– Ki. Közel kerültünk ennek a határához. A hibrid rendszerek – ezek átmenetek a demokrácia és az autoriter berendezkedés között – egyik jellemzője, hogy ugyan vannak versengő pártok, jelöltek és persze választások, de a tartalmi szabályok a tényleges versenyt ellehetetlenítik. Magyarországon ez akkor következne be, ha olyan módon manipulálnák a törvényeket például, hogy az ellenzék ellehetetlenüljön, a szerepe formálissá váljon. Vagy a választási törvények kormánypárti átszabása olyan mértékű, hogy a kormányt ez tartja hatalomban. Most csak annyi biztos, hogy a kormányzati erőforrás-elosztást politikai szempontok dominálják, és a szupertöbbség a demokrácia játékszabályainak az egyoldalú átszabására is lehetőséget adott – de nem ez volt eddig a strukturális akadálya annak, hogy az ellenzék leváltsa a kormányt. Hiszen egy évvel ezelőtt például – pedig akkor sem volt az ellenzék jobb állapotban – kül- és belpolitikai defenzívába szorult a kormány, egyes elemzők már az Orbánrezsim végnapjait kezdték számolni.

– A szupertöbbség egy domináns pártrendszert próbált berendezni…

– Ha a jelenlegi párterőviszonyok sokáig így maradnak, akkor kialakulhat egy domináns pártrendszer. Egyelőre azonban még csak azt mondhatjuk, hogy a Fidesz domináns párttá vált. Miért? Egyrészt azért, mert az ellenzék meggyengült, másrészt azért, mert megoszlik jobb- és baloldali ellenzékre. Ha az oppozíció egy nagy párt lenne a baloldalon, akkor teljesen más lenne a helyzet. Akkor nem lenne domináns párt a Fidesz.

– Ennek tükrében: a választói rendszert a Fidesz „hegemón helyzetére” számolva írta át. Mi történik, ha kiegyenlítődnek az erőviszonyok, és a baloldal és a széljobb is megerősödik?

– A választási és a közjogi rendszert olyan módon alakították át, ahogy a pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelt – nevezetesen a 2014-es választási győzelemnek, amikor is adottnak vették a többség pártpreferenciáját. Így ez a szisztéma akár nagyon hátrányossá is válhat a kormánypártnak, ha módosul a pártok népszerűsége.

– Kétharmaddal (ha technikai is) bármikor az új helyzethez idomíthatja a választási szabályokat.

– Megteheti. Szupertöbbséggel lehet manipulálni a játékszabályokat, de ha túl gyakran teszik, akkor felmerül, hogy demokrácia-e még a demokrácia.

– Ha élére állítom, akkor Alaptörvény ide vagy oda, a Fidesz nem koherens új rendszert épít, hanem minden lépése a hatalom megtartását szolgálja?

– A korábbi alkotmányt sok kritika érte, és amikor szóba került az átdolgozása, felmerült, milyen közjogi irányba lehetne változtatni a magyar rendszert: legyen parlamentárisabb vagy éppen legyen félelnöki vagy egyéb. Az Alaptörvény és az öt módosítása egyik elvi szempontot sem követte, a teljesen eklektikus változásokban egyetlen közös pont volt: a kormánypárt pillanatnyi hatalmi érdekeinek az érvényesítése. Ahogy a kormánypolitikában általában is nagyon erős az eklekticizmus: egyszerre vet be bal- és jobboldali eszközöket.

– Azt mondja, a Fidesz „barkácsoló” politikát folytat, az ideológiát hanyagolja, azt csinálja, amit a politikai pragmatizmus megkövetel. Honnan emelhet még át célokat és eszközöket, hiszen részben már így is baloldalinak tűnő politikát folytat, illetve szélsőjobbos ígéreteket is a zászlajára tűzött?

– Ez az adott politikai helyzettől és a napi politikai céloktól függ. A Fidesz ad hoc módon ragad ki elemeket koherens közpolitikai doktrínákból. Például az egykulcsos szja-rendszer bevezetése olyan, mintha egy piaci liberális párt vezetné be, a rezsicsökkentés pedig olyan, mintha egy paternalista, baloldali formáció hirdetné meg. Az Orbánrezsim közpolitikája túllép a tartalmi értelemben vett bal- és jobboldalon. Bár retorikában és szimbolikában követ egy antikommunista-nemzeti-keresztény vonalat, közpolitikája eklektikus – amivel egykori baloldali és jobboldali szavazókat is sikerült megnyernie.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!