Feledy Botond: A szovjet birodalom nem változik – Mire elég a magyar külpolitika?

– Hogyan írná le a magyar–orosz viszonyt?

– Oroszország alapvetően roppant bizalmatlan az
EU-val és a NATO-val szemben. Ez a bizalmatlanság
határozza meg Moszkva mozgását – emiatt folytat
propagandakampányokat, emiatt vásárol pozíciókat
különböző országokban. Ami az orosz–magyar relációt
illeti, a kiszolgáltatottság az egyik kulcsszó. Egy
tízmilliós Magyarország, de még egy negyvenmilliós
Lengyelország sem lehet partnere Oroszországnak.
Ahol a mai napig megmaradt a birodalmi attitűd –
nem csoda: bármikor célba juttathat több száz atomtöltetet.
Egyszóval egy ilyen nagyhatalommal szinte
képtelenség egyensúlyba kerülni a mi esetünkben.

– Nem ezt a célt szolgálná a sokat emlegetett közös
európai külpolitika?

– Ha lenne végre! És ebben a kérdésben Kelet-Közép-Európa joggal lehet mérges a németekre: az
Északi Áramlat gázvezetékkel a közös kül-, energiaés
biztonságpolitika egyik legfontosabb lábát rúgják
ki, az energiabiztonságét – Németország érdekei miatt.
Olaszország ugyanezt játssza a Déli Áramlattal.
Magyarán: az unió nagyjai külön gázellátási alkut
kötnek Oroszországgal, miközben a kicsiket oroszbarátságuk
miatt kárhoztatják. És hiába szól arról egy
irányelv, lehetővé kell tenni, hogy az egész EU-ban
szabadon áramolhasson a gáz: míg a belga–francia határon
simán épül a gázinterkonnektor, addig például
a magyar–román határon csak nagyon nyögvenyelősen.
Azaz Oroszország és a közép-európai országok
közeledésében fontos szerepe van az elhagyatottság,
illetve a kiszolgáltatottság érzésének.

– Miképp alakulna Moszkva és Magyarország kapcsolata, ha kikerülnénk az európai közösségből?

– Elég körbenézni az úgynevezett Eurázsiai Gazdasági Unióban, hogy is van Kazahsztán és Belarusz Moszkvával. Még Lukasenka elnök – aki Európa utolsó diktátorának címét a magáénak tudhatta – is fél Moszkvától, noha hivatalosan szövetségesek. Bármikor felvásárolhatják állama stratégiai ágazatait, vagy megindulhat egy katonai mozgás országa területén. Az orosz szövetségi kultúrának sok évtizedes hagyományai vannak: a Szovjetunió sem arról szólt, hogy baráti kapcsolatokat alakítottak ki a grúzokkal, a tatárokkal vagy az észtekkel, hanem rájuk tenyerelt.

– Minden nagyhatalmat a kőkemény önérdek mozgat, például az Egyesült Államok sem kivétel.

– Nyilván. Ott sem fekete-fehér minden. De az USA szövetségi kultúrájára jó példa Japán: az atombomba után Amerika sikerrel építette újra kapcsolatait, és a mai napig katonai bázisokat működtet a szigetországban – amihez a mindenkori japán kormányok ragaszkodnak. És érdemes ezzel párba állítani egy volt szovjet köztársaságot. Például a balti államok zsigeri félelemmel tekintenek keletre. Hiú ábránd azt hinni, hogy bárki Oroszország szövetségese lehet, a szó nyugati értelmében.

– Magyarán teljesen felesleges egyoldalúan előnyös (értsd: az oroszok számára kedvező) projektszerződést kötni, mint a paksi bővítés, mert Moszkva úgysem viszonozza a gesztust?

– Nincsenek csodák. A nyugati és az orosz üzletek között az a különbség, hogy utóbbiaknál az árcédula soha nem lesz látható. Például a Roszatom által épített finn atomerőmű esetében is elképesztő dolgok mentek, és nem csak a pénzre gondolok. Amikor az orosz tulajdonrészt akarta korlátozni a finn kormány, akkor a Roszatom egy horvát cég beiktatásával akart többségi tulajdont szerezni. Az pedig hazai példa, hogy a MOL-ba az osztrák OMV segítségével próbált benyúlni a Gazprom. Összegezve: amit Oroszország csinál, az sokkal inkább a nemzetbiztonsági, semmint klasszikus diplomáciai/külgazdasági kategória.

– Azt mondja, Moszkva politikai hatalmat vesz egy országban, amikor üzletet köt?

– Az oroszoknál ez nem válik el. Nem gondolkoznak olyasmin, hogy idejönnek, és létrehoznak egy szép hasznot termelő pékségláncot. Oroszországban összecsavarodik a politika a gazdasággal, a Kreml szinte kézi vezérléssel irányít, nincs önálló stratégiai gazdasági szektor – igazi piaci tárgyalásra csak akkor kerül sor, ha technológiát akar Moszkva szerezni, az újabb amerikai szankciók pont ezt akarják megakadályozni. Igaz, tisztán gazdasági alapon még Nyugaton sem működnek energiaszerződések, csak ott ismerjük a működési feltételeket.

– Meddig tolerálja az EU és az USA, hogy Magyarország egyre intenzívebben kötődik Oroszországhoz?

– Bulgáriában volt egy pillanat, amikor a Nyugat nagyon határozott fellépéssel megakadályozott egy orosz beruházást. A nyugati világ is kezd ráébredni, hogy az orosz és kínai akvizíciók jó része nem egyszerű üzleti vásárlás, hanem stratégiai befolyásszerzés. Belgiumban is előfordult, hogy bizonyos áramszolgáltató cég részesedését nem engedték eladni a kínaiaknak, mert azzal túl sok érzékeny információhoz juthattak volna az energiafogyasztásról és -biztonságról. Nem magyar problémáról beszélünk, hanem világjelenségről, ahol a szlovákok, a bolgárok, és így tovább, egyaránt veszélyeztetettek.

– Magyarország abban különleges lehet, hogy deklaráltan ezzel a két országgal szeretne üzletet kötni – ez az új külpolitika egyik legfontosabb alapvetése. Azt lehet tudni, kik vagy milyen intézmények formálják a külpolitikát?

– Alapvetően egy miniszterelnök-központú külpolitika  formálódik, ami nem egyedülálló Európában. Viszont e politika mögött kevés intézmény áll, azok is inkább csak nevükben vannak jelen, semmint tartalmukban. A kormányfőnek inkább intézményektől független tanácsadói vannak, ez nem baj – a kérdés az, miképp áramlik az információ a külügyi szervek és a nemzetbiztonsági szervezetek között. Az viszont baj, hogy nincs az Országgyűlés vagy a kormány által elfogadott, rendszeresen frissített, érdemi külpolitikai stratégia.

– Ez miért baj?

– Egy ilyen stratégia kétfelé szól. Egyrészt befelé, azaz a szakági politikát végrehajtó minisztériumnak, a háttérintézményeknek, a diplomáciai karnak. Most nem tudni, mit kell végrehajtani. Pontosabban nagyköveti értekezleteken elhangzott mondatokból kell elcsípni, mit is kellene csinálni. Másrészt egy ilyen dokumentum kifelé mesél: a külföld ebből nézi meg, mit gondolunk a világról, és milyen ügyekben lehet partnerségünkre számítani.

– Önmagában nem rajzolja ki a külpolitikai doktrínát, ha valaki alaposan megvizsgálja a kormányzat külgazdasági mozgásait? Hiszen a kabinet külpolitikai felfogásában az üzlet élvez elsőbbséget.

– Nem állítanám szembe a külgazdaságot és a külpolitikát, a legtöbb nyugat-európai állam sem kezeli külön a két területet, mivel elválaszthatatlanok. A lényeg az, hogy a külgazdasági törekvéseket miképp támogatja a diplomácia.

– Egyelőre úgy tűnik, hogy fut a külgazdaság után. Illetve az EU-val szemben kezdeményező: a nemzeti önállóságot félti, védi az európai közösségtől. Pedig százötven éve a kiegyezés pont azt mutatta meg, hogy éppen a nemzeti önrendelkezés egy részének feladásával erősíthető a nemzeti szuverenitás. Szóval mi a helyes út: a kompromisszumkészség vagy a most képviselt, az EU-t bűnbaknak beállító, alkut nem ismerő „külön út”?

– A labancozás-kurucozás akkori hagyománya újraéledt a közbeszédben, és ugyanúgy tagjai vagyunk – persze egy merőben más típusú – szervezetrendszernek, mint ahogy a kiegyezés után részei voltunk a Monarchiának. De sem a kiegyezés dokumentumában, sem a Lisszaboni Szerződésben nem azt írtuk alá, hogy szeretni fogjuk Bécset, illetve Brüsszelt. És senki nem követeli meg a feltétlen lojalitást. Hiszen mindenki törekszik a szervezeten belüli érdekérvényesítésre. Ez jó. Számos olyan kérdés van a közös határvédelemtől kezdve az élelmiszer-biztonságig, amibe Magyarország bele tud szólni. És szerencsére most nem ketten vitázunk, mint a Monarchiában, hanem 27 demokratikus vezetővel kell vitatkozni. A bonyolultabb szerkezet pedig nagyobb mozgásteret biztosít, hiszen az EU-ban több csoport mozog, amelyekkel együttműködhetünk.

– Milyen szövetségekre gondol?

– Konzekvensen a visegrádi négyek (V4) tagországaival lép fel együtt Magyarország, de akadnak alkalmi szövetségek: például Jean Claude Juncker EB-elnök ellenében egyszerre lépett fel Magyarország és az Egyesült Királyság, de a kevésbé tehetős országok pedig rendszeresen egyeztetnek arról, miképp oszthatják el a kohéziós alapok támogatásait, és mit ajánlhatnak fel az európai kassza nagy befizetőinek. Nincsenek bebetonozott koalíciók.

– A V4-eket lehet-e még automatikus szövetségként kezelni, miközben Csehország és Szlovákia egyre inkább Ausztriával mozog együtt, és ezt a csapatot pártolja Franciaország is?

– A V4 megmaradása az azt üzemeltető mindenkori
kormányfőkön múlik, hisz nincs semmilyen mély intézményrendszere. Azaz igazából ez is ad hoc együttműködés. Ha Prága és Pozsony távolodik, akkor marad Budapest és Varsó. Ha a magyarok és a lengyelek valami miatt nem találják a közös hangot, akkor ki is múlhat ez a négyes. Pedig most égető szükség van egy átfogó, kelet-közép-európai pragmatikus szövetségre, a szlovénekkel, a horvátokkal, a románokkal is össze kellene kapaszkodni, hogy befolyásolhassuk az új uniós struktúrát.

– Utóbbi kifejezésen mit ért: a kétkörös Európát?

– Már régen többsebességes a jelenlegi EU is – a kérdés az, hogy szentesítik-e a gyakorlatot. A nagy tagállamok azt akarják, hogy senki ne tudja hátráltatni őket. Ez pedig komoly veszély Kelet-Közép-Európára nézve, hiszen ha a nagyok külön utat járnak, akkor a „maradék EU” lelassul…

– És egyes esetekben a pénz is elapad, hiszen Németország és Franciaország azt szorgalmazza, hogy ne részesüljenek forrásokban azok a tagállamok, amelyek nem tartják magukat az EU alapértékeihez.

– Azért Németországnak és gazdaságának szüksége van a régiónkra. Úgyhogy ez egy remek pillanat, hogy Magyarország újratárgyalja pozícióját, és akár a jelenleginél jobb feltételekkel csatlakozzon a gyorsabb sebességgel haladó tagállamokhoz. De hiba lenne elfelejteni, hogy a pragmatikus politikai-gazdasági érdekeket felül lehet írni túlzó követelésekkel, rossz belpolitikai üzenetekkel, amely ellehetetleníthet egy alkut.

– Jó válasz erre a kihívásra az Orbán Viktor által preferált nemzetállam-erősítés? A megerősödő nemzetállamok nem azt jelentik, hogy az EU intézményei gyengülnek, az országok között erősödik a rivalizálás és nő a feszültség, többek között azért, mert nem képesek egyedül választ adni a globális kihívásokra?

– Arra, hogy mitől erős egy nemzetállam, nincs egyértelmű válasz. A nemzetállami kompetenciák/feladatok folyamatosan formálódnak: a francia forradalom előtt eszébe sem jutott volna senkinek, hogy szociális ellátórendszert kérjen számon a kormányon, míg ma ez alapvetés.

– Azért mi is kezeljük így?

– Persze, csak azt akarom jelezni, nem tudjuk, mi erősíti vagy éppen gyengíti a nemzetállamot. Vannak folyamatok, amik korábban működtek „nemzeti szinten”: ilyen például a környezetvédelem. Csakhogy a klímapolitika már nem ilyen, kizárt, hogy egy nemzet saját hatáskörben képes legyen megoldani. Ahogy egyedül senki nem boldogul a kiberbiztonsággal, a terrorizmussal vagy a migránsválsággal. Azaz a nemzetállamok akkor is elveszítenek funkciókat, ha tótágast állnak. Ha mégis megpróbálják megtartani ezeket, akkor gyengülnek. Kevesebbet veszítenek tehát a közös fellépéssel.

– A menekültválságban Orbán Viktor azért mehetett szembe a központi akarattal, mert e téma ellenzésével lehetett megakadályozni, hogy az unió számos hatáskört csoportosítson át a tagállamoktól a „központi kormányzathoz”?

– A migrációs válság kezelése nagyon izgalmas feladat, ugyanis ennek kapcsán a kormány két – egyébként ellentétes – irányba kommunikált. Egyrészt Orbán Viktor egy közös európai hadsereg létrehozása mellett állt ki – ennél nehezebb föderalistább ötletet elképzelni, hisz egy közös sereg működtetése elképesztő bizalmat és szuverenitásmegosztást feltételez. Másrészt itt a menekültkvóta-döntés (amit egyébként egy tagállam sem hajtott végre a németeken kívül), de Magyarország és Szlovákia meg is támadta. Sőt, nálunk belpolitikai kampány is épült rá. És ez nagyon fontos válaszút: közös uniós problémából támogatásnövelő belpolitikai ügyet kovácsol egy kormány, vagy próbálja a közösség javára megoldani. Mert lehet arról beszélni, hogy az unió jelenlegi szabályozása valóban nem alkalmas a tömeges bevándorlás kezelésére, miközben azt lehet kutatni, hogy miképp kell megreformálni az EU-t. Meg lehet azt mondani, hogy az EU rossz, és állítsuk meg Brüsszelt, és hatásköröket kell elvenni a közösségtől. Még ha a politikai elit nem is gondolja komolyan az utóbbi verziót, akkor is ezt közvetíti a választói felé, evvel formálja az EU-ról való gondolkodását. Úgyhogy számít a „mit mond” és „mit tesz” különbsége. Erre a másik példa Ausztria, ahol az elit egy fokkal megengedőbb stílusban beszél a menekültekről, csak ehhez kőkemény határőrizet társul.

– A határkerítés belpolitikai vagy külpolitikai döntés volt?

– Nagyon belpolitikai motiváltságú külpolitikai döntés született. Ez önmagában nem, csak akkor baj, ha a külügyeket szavazatszerzésre használják – a gyakorlat ugyanis szűkíti a külpolitikai mozgásteret és válságokhoz vezethet,

– Az nem legitim érv a diplomáciában, hogy a kormány kénytelen a választói akaratot végrehajtani?

– Amikor a polgárok megválasztották ezt a kormányt, akkor semmilyen konkrét felhatalmazást nem adtak a menekültválság alternatíváira, hiszen még nem volt adott a krízis. A kelet-közép-európai térség minden államában rendkívül komoly felelősség terheli a mindenkori kormányt, hogy miképp alakítja a közbeszédet, a nemzettudatot, a szövetségesi mentalitást. A menekültügy, a vizitdíjról szóló referendum, a határon túli magyarok állampolgárságával kapcsolatos népszavazás mind elrettentő példa, hiszen egy szűken vett szakpolitikai kérdésből hirtelen szimbolikus nemzetpolitikai kérdés lett, amely sosem segít a higgadt mérlegelésen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!