Horváth László újságíró, szerkesztő, könyv- és lapkiadó kedden hunyt el rövid lefolyású betegségben. A Szabad Föld hetilap főszerkesztője, a Geomédia Kiadó és Geoholding alapítója, a Népszavát és a Vasárnapi Híreket kiadó XXI. század Média Kft. ügyvezető igazgatója 63 évet élt.
Gál J. Zoltán: Vallomás egy polgárról
Hol is hagytuk abba, Laci?
Ültél abban a viseletes fülesfotelben, amit évtizedek beszélgetései koptattak avíttá, és bennem, mint annyiszor előtte, megint felötlött: nem ismerek embert, aki ilyen könnyed eleganciával tud tehénkedni. Von Hause aus lehet csak az ilyet elsajátítani. A könnyedséget is, az eleganciát is. Ez a Von Hause aus ott lóg a falon oklevelekben, ott sorakozik a polcodon könyvekben, összefűzött cikkek százaiban, de még inkább benned, abban a derűs magabiztosságban, amire szert tenni csak nagy tudással, mély műveltséggel lehet.
Emlékszem a zajra, ami beszűrődött, a mi kis különbejáratú kátyúnkat fúrták talán a Jókai utcában, azt próbáltam túlkiabálni a szokott kérdéseimmel. Láttad? Olvastad? Hát ehhez most mit szólsz? Ahogy felpillantottál a szemüveg mögül, megint tudtam, rossz kérdés mind. Hát persze, hogy olvastad. Sőt, már rég utána is olvastál, én még csak felfogni próbáltam az aznapra jutó felháborodnivalót, Te meg már kontextust építettél köré, eszedbe jutott róla két jó sztori is, tán pár világirodalmi párhuzam, és miközben Sartre-ot idéztél vagy a Bibliából, esetleg valami frappánsat Wodehouse-tól, megnézted gyorsan a telefonon, hogyan nyitott a tőzsde New Yorkban. A magamfajtának hallgatni kell ilyenkor leginkább, inni a szavaidat, mondanám, ha nem nevetnél ki ezért az erőltetett pátoszért. De nevetnél, mert azt nagyon tudsz, még magadon is, mint csak kevesek.
Nevetni ezen a hozzád méltatlan országon, világon.
Én ilyennek képzelem a polgárt. Nem a szónak a mai, elhasznált, megrágott és elénk köpött értelmében, hanem ahogy Márai írt róla. „Az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre.”
Egy jelző kell még ide, a polgár elé, mert az embermesében, ami Rólad szól, a hitedről, a világlátásodról, a szenvedélyedről, ez lenne a leggyakoribb szó: európai.
Kevesen maradtatok Ti, európai polgárok.
Gyakran irigykedtem is Rád, most már bevallhatom, nem mondtam korábban Neked, mert megmosolyogtál volna ezért is. Irigy vagyok az életútra, nem másra, amiből a bölcsesség magabiztossága táplálkozik, arra. A huszonéves világmegváltóra, akinek megadatott, hogy Királyhegyi-kéziratokat kezeljen a legendás Esti Hírlapnál. Az alig harmincasra, aki végigtárgyalta a sokszínű és független magyar sajtó újjászületését. Arra a kora negyvenesre, aki a semmiből megteremtette a sajátját, aminek védelmében életerős hatvanasként kellett megküzdenie azokkal, akik a sokszínű és független magyar sajtó elpusztítását akarják megint.
Az újrakezdés bátorsága – vagyunk páran, akikre ráférne most egy kevéske abból a csodálnivalóan sokból, amennyit Te felhalmoztál belőle.
De van itt még valami, ami az ilyen magadfajta európai polgárnak irigylésre nem méltó privilégiuma: a felelősség terhe. Együtt jár a tulajdonnal, de viselni ezt is sokféleképpen lehet. Amit Te választottál magadnak, az leginkább a családfő szerepére hajaz. Amikor a kis családi céget nagy cégbirodalommá tetted, úgy döntöttél, lesz akkor egy jó nagy családod Neked. Ebbe fogadtál be engem is pár éve, pedig én már letettem akkor róla, hogy új barátokat szerezzek. Dolognak elég, gondoltam, a ragaszkodás a megmaradottakhoz. De Te igazi gyűjtő vagy, az emberi kapcsolatok megszállott gyűjtője, aki keményen megdolgozik érte, hogy főnökből partner, abból mentor, tanító, társ, apaféle, fogadott báty, de leginkább: jó barát legyen. Több százan vagyunk, tudom, akik így gondolunk Rád. Örökre, hálával.
Keveset mondtam el erről eddig, mert mi legtöbbször arról a másik felelősségről beszéltünk, ami egy egész ország iránt lett Neked. Hogy hogyan lehet megőrizni, megmenteni a magyar nyilvánosság politikai igába nem hajtott megmaradt, egyre zsugorodó szeletét. Hogy maradjon szellem, maradjon minőség, hogy ne sodorjon el minden értékest az aljasság áradata. Átvitted a túlpartra, amit lehetett, megviselt, tudom, hogy visszafelé láttad forogni a történelem kerekét, hogy választani ezúttal nem a legjobbat, hanem az egyedül lehetségest volt mód. Máraival megint: „Katonának lenni az ütközetben veszélyes feladat, de nem kevésbé veszélyes polgárnak lenni az élet totális, függőleges támadásainak korszakában. S mi ilyen korszakban élünk.”
Magadra hagytalak én is ebben a felelősségben, de tudod, nem mindenkinek van akkora válla, mint Neked, hogy ezt elbírja.
Fáradt vagy, mondtad legutóbb, és annak is láttalak, csak akkor lettek tele élettel újra a szavaid, amikor a lányaidról meséltél. Mert azt is Tőled tanultam, hogy az igazi apai büszkeség nem az, amikor a gyerekek arra mennek, amerre kikövezted nekik az utat, hanem amikor láthatod, amint maguknak vágnak ösvényt az élet sűrűjében. Ahogy a lányok teszik éppen.
Pihenj, mondtam én legutóbb, készülj az unokázásra, most még nem tudok, válaszoltad, dolog van, vezetni, megoldani, írni, szerkeszteni való dolgok sora. Innen folytatjuk, búcsúztál, én meg csak jóváhagyólag mosolyogtam, mert azt hittem, tudod, Veled beszélgetni ajándék nekem. Tudtad?
Megvitathattam veled az évek alatt az életnek megannyi fontos és apró dolgát. Egyvalami azonban nem került szóba soha. A halál, na, arról nem volt szó. Nem is tudok most mit kezdeni ezzel, Laci. Kellene pár jó tanács vagy néhány idézet, pár sztori a kimeríthetetlen táradból.
Folytatnunk kellene innen, Laci, mert hiába homályosodik el előttem ez a rohadt képernyő megint, én úgyse tudom abbahagyni a beszélgetést veled, soha.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!