Magatehetetlen fogyatékos emberek bántalmazásának, szidalmazásának állandó szemtanúi a budapesti Reménysugár Habilitációs Intézet szomszédságában lakók. A fenntartó minisztérium kivár, pedig az eset aligha egyedi.
Első látásra békés környéknek tűnik a XXII. kerületi Kápolna utca. Első hallásra azonban már kevésbé. Narancs-rózsaszín téglás, háromemeletes intézmény áll a sarkon, óriási kerttel. A vaskapu zárva, a portás csak az igazolványokkal érkezőket engedi be. A Reménysugár nevű habilitációs intézetben halmozottan sérült gyermekek és felnőttek laknak. Autisták, skizofrének, pszichiátriai betegek. Az ördögűzésre emlékeztető hangok, artikulátlan ordibálások a környék folklórjának részei. A szemben lévő, három háztömbös lakótelep lakói kénytelenek mindezzel együtt élni. Néhány lakás évek óta üresen áll: nem akad rá vevő. Ablakaikból tökéletesen rálátnak az intézet erkélyeire, kertjére. Mindent látnak, hallanak. A lakóknak néhány hete betelt a pohár. Nem tűrték tovább szótlanul, hogy egyes ápolók kegyetlenül bántalmazzák, megalázzák a „szófogadatlan” betegeket. A Pest megyei hírhatár online beszámolt a lakóközösség által a fenntartónak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának írt levélről, amelyben egy brutális cselekmény kivizsgálását kérték.
Augusztus 4-én délelőtt az egyik kutyát sétáltató lakó kihívta a rendőrséget, miután azt látta, hogy az órák óta az erkélyen egyedül üvöltő ápoltat két gondozó ütlegeli, szidalmazza, végül a szobába rángatja. A rendőrök a helyszínen azt mondták: az intézet magánterület, nem tehetnek semmit. „A kegyetlenkedést szeretnénk kivizsgáltatni, ezért küldtünk levelet augusztus 14-én a minisztériumnak és a habilitációs intézet igazgatójának” – mondta lapunknak Szabó Julianna közös képviselő. A lakók többször próbáltak bejutni az intézet vezetőjéhez, sikertelenül. Mindegyikük több rémtörténetet is tud mesélni, abban is egyetértenek, hogy ezek az esetek nem minden ápolóra igazak. Némelyek szerint egyes ápolók isznak is, sokszor hagyják a tűző napon órákon át üvölteni a magatehetetlen fiatalokat.
Timák Sándorné évekig volt az intézetet takarító csapatának vezetője. Május óta nem kap munkát, mert az intézet csak negatív referenciát hajlandó írni róla. „Nappal kettő, éjjel egy ápoló dolgozik egy osztályon, tíz vagy akár húsz gyereket is el kell látniuk. A szerződésünk 2013 nyaráig él, de pénzhiányra hivatkozva felmondtak, azóta a gondozók takarítanak, mosogatnak, már amikor van rá idejük pelenkázás és egyéb teendőik mellett” – meséli az egészségügyben is tevékenykedő hölgy. „A fiam most is az intézetben dolgozik, de folyamatosan kirúgással fenyegetik, ha nem határolódik el tőlem.” Timák Sándorné azt mondja, „kémiai kényszerzubbonyt” alkalmaznak az intézetben (a betegeket gyógyítás helyett injekciókkal szedálják, sőt, akár magatehetetlenné teszik), bizonyítékai vannak, hogy egyeseknek még megfelelő képesítése sincs, szakmailag és emberileg sem szabadna ott dolgozniuk. „Évekig voltam kénytelen elnézni, hogy miket művelnek, amikor szóvá tettem a kegyetlenkedéseket, megfenyegettek. Az igazgatónő a füle botját sem mozgatta a panaszokra. Mindenki az állását félti. Ellenőrzésekkor persze egy kirakatot rendeznek be, hogy minden megfelelőnek tűnjön. A fejlesztő foglalkozásokat sem úgy tartották, hogy a betegek érdekeit szolgálja. A tolókocsisokat bevitték a terembe, a gondozók meg beszélgettek, kézimunkáztak. Miközben óriási pénzeket kap az intézet, azt mondják, ennyi szenynyes kimosására nem futja, tehát nem kell mindennap tiszta alsónemű a gondozottaknak. A hidroterápiás rész két éve nem üzemel, több tízmillióba került a megépítése, jót is tenne a betegeknek, mégsem használják. Számos játék, hangszer van a raktárban, sosem veszik elő, sokkal egyszerűbb kirakni az erkélyre a tolókocsit” – sorolja felháborodva.
Az egészségügyi végzettségű Gregor Károly húszéves fia, Zoli tavaly hunyt el az intézetben. „Nyolc hónapot lakott ott a fiam, amikor csak tudtuk, hazavittük. Mivel beszélő autista volt, többször elmesélte nekünk, hogy megverték, megalázták, magára hagyták. Hiába kerestük fel emiatt az igazgatónőt, semmi magyarázatot nem kaptunk” – meséli az apuka, aki könyvet írt fiáról. Zoli két hónap alatt 20 kilót fogyott, skizofréneknek való gyógyszereket kapott, a szülők szerint ezek súlyos mellékhatásai és a gyógyszerek gondatlan kezelése hozzájárulhatott fiuk halálához. A boncolási jegyzőkönyvben vírusos tüdővérzés szerepel. Bár két orvos szakértői vélemény is azt állapította meg, hogy az intézet nem hibázott, Gregorék szerint több ponton sem stimmel az eset, ezért másodfokon a rendőrség foglalkozik az üggyel.
A Reménysugár Habilitációs Intézet igazgatónőjét többször kerestük telefonon, azonban a titkárságnál tovább nem jutottunk. Azt mondták: a fenntartó utasítására semmiről nem nyilatkozhatnak. A minisztérium megkeresésünkre mindezt megerősítette: „minden médiában történő megjelenéshez a fenntartó engedélye szükséges”. Azt állítják, a lakók által két hete küldött levél nem érkezett meg hozzájuk, de „amennyiben a panaszos megkeresés beérkezik, a fenntartó célvizsgálatot végez a bejelentésben foglalt észrevételek kivizsgálására”.
„Kérelem a Reménysugár Habilitációs Intézetben dolgozók kegyetlen magatartásának kivizsgálására” – ebben a tárgyban küldte el levelét 21 Kápolna utcai lakó a humántárcának és az intézetnek. A levélben részletesen leírják az augusztus 4-i atrocitást, majd így folytatják: „a lakótelepen lakók 80 százaléka 1992 óta él itt. Ezen időszak alatt többször tapasztaltunk hasonlókat, és jó dolgokat is” – utóbbiból kevesebbet. „Sajnos, amit inkább tapasztalunk – és érdekes módon csak bizonyos ott dolgozó Gondozók munkaidejében fordul elő (mert a közelben lakók akár azonosítani is tudják) – az alábbiak. Verést, verekedést a gondozó-gondozott között, üvöltést, sírást, hideg időben meztelenül az erkélyre kizárt gondozottat, aki onnan pisilt le, vagy épp a nemi szervével játszik. Reggel 6.10-kor a Gondozott üvölt az erkélyen, mert oda »száműzték« lenyugodni. Amiért most kérjük a kivizsgálást az az, hogy az utóbbi két évben elszaporodott a Gondozottakkal szembeni kegyetlen bánásmód, trágár beszéd. Rettenetes ezt naponta hallgatnunk” – fogalmaznak a lakók, aki azzal zárják a beadványt: „tudjuk, igen kemény munkát végeznek az ott dolgozók, minden tiszteletünk érte. Egyben kérjük, ne foglalkoztassák azokat a dolgozókat, akikben nincs empátia, kegyelet, tisztelet a beteg ember iránt, és akik nem tudják, hogy kell bánni az ilyen betegekkel”.
Általános a félelem
Lábbal tiporják a legtöbb fogyatékos intézményben élők jogait – így összegezhetőek a jogvédők és a gyógypedagógusok által végzett felmérések.
A Reménysugárban lakóknak „legalább” szomszédaik vannak, akik a sokszor elfogultnak tekintett szülőkön kívül jelezni is mernek. A napokban lezárult egy átfogó vizsgálat, amely során gyógypedagógusok nézték végig az intézményeket, emellett a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) is igyekszik kivizsgálni, hol és mi történik a fogyatékkal élőkkel. A beszámolók összecsengenek: a társadalomtól földrajzilag és fizikailag is elzárva él a fogyatékosok jelentős része, sokszor méltatlan és jogaikat sértő feltételek között.
Az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógy pedagógiai Főiskola által végzett, még nem publikált tanulmány szerint a fogyatékkal élők még mindig leginkább nagy létszámú mamutintézményekben tengődnek, elszakítva családjuktól. Sokuk annak ellenére, hogy sérülésük enyhe, nem is lenne helyük bentlakásos intézményekben. Van, ahol 10-12-en osztoznak egy olyan hálószobán, ami tulajdonképpen az étkező, sokuknak nincs külön fürdője, mellékhelyiség, vagy közösségi tere. Nem ritka, hogy a nehezebben mozgatható lakókat egyszerűen az épület emeleti részében helyezik el, akik aztán többet nem is hagyják el szobáikat.
„Hiába szól a törvény több mint 10 éve az intézmények kitagolásáról, ma is az ellátottak csaknem 80 százaléka monstrumokban él, átlagosan 120-ad magával, az intimitást szinte lehetetlenné téve. Egy szobában legfeljebb 4 személy helyezhető el, mégis a szobák ötöde 5 ágyasnál nagyobb, és nem ritka a 10-12 ágyas hálóterem sem” – fogalmaz a kutatás egyik vezetője, Kereki Judit. Kimondható: az értelmi fogyatékos emberek életében a többségi társadalommal való kapcsolatteremtés korlátozott, az integrálódás lehetőségei többszörös akadályba ütköznek. „Az intézmények a perifériára, illetve a kisebb településekre, valamint az elzárt szórványtelepülésekre, külterületekre koncentrálódnak. A magas létszám jelzi, hogy még akkor sincsenek meg a tágabb környezetbe való integrálódás feltételei, ha az intézmény vezetői ezt szorgalmaznák” – mondja Kereki Judit. A fogyatékosok döntő többsége a tartós bennmaradást „konzerváló” nagy létszámú ápoló-gondozó otthonokban él, míg az évek óta előírt és hangoztatott kiscsoportos lakóotthonokban az ellátottaknak mindössze 8 százaléka. Töredékük rendelkezik saját pénzéről, a döntési szabadság korlátozottan jut érvényre, a gondnokság intézménye az ellátottak jó részét érinti, de akik nem állnak gondnokság alatt, azok jogai is csorbát szenvednek. A fogyatékkal élők jelentős része messziről érkezik, ez megnehezíti a családdal való kapcsolattartást. Az ellátottak több mint 10 százaléka enyhén értelmi fogyatékos, akik jól integrálhatóak lennének a többségi társadalomba, mégis tartós bentlakásos intézményekben élnek.
Vedres Tamás, a TASZ fogyatékosügyi programvezetője szerint az eredmények alátámasztják a személyes tapasztalatokat. Ami a Reménysugárban történik, bármely más intézményben sem lehet ritka: ilyen létszám és feltételek között nem is folyhatna másként az élet. „A kémiai kényszerzubbony, vagyis a folyamatos nyugtatózás, túlgyógyszerezés mindennapos gyakorlat. De nem is tehetnének adott körülmények között másként: ha 100-120 ember folyamatosan össze van zárva, az folyamatosan konfliktusokat generál” – mondja a jogvédő, aki szerint ez az alapja a sokszor megdöbbentő eseményeknek. „Az intim szféra minimálisan sem létezik, az ellátottak magánéletüket gyakorta az udvaron, vagy egy-egy intézetben kialakított intim szobában élik. Ehhez persze kulcsot kell kérni, amit helyenként regisztrálnak, vagyis az egész otthon tudja, ki kivel volt együtt. Általános a kényszerű fogamzásgátlás, többnyire elavult módszerekkel vagy olyan módon, ahogyan ezt az érintett nők egyáltalán nem akarják. A lakók elbeszélései szerint kényszerű abortuszra is akadt példa. A pénzükhöz nehezen vagy egyáltalán nem jutnak hozzá, sokszor még azért is könyörögniük kell, hogy a saját számlájukon gyűlő pénzből bármit vehessenek” – sorolja a jogvédő, aki munkatársaival több alkalommal is végzett vizsgálódást hazai intézetekben. „A legtöbb panasz az elzártságra érkezett. Sokan panaszkodnak a konfliktusokra, a félelem általános, egyrészt a társaktól, de nemegyszer a gondozóktól is, és szexuális életük regulálása is komoly sérelmet okoz” – mondja Vedres Tamás, aki számára az sem volt meglepő, hogy több száz enyhén sérült is ilyen otthonokban él. „Mi ugyanezt tapasztaltuk. Megérne egy alapos kutatást annak vizsgálata, hogy vajon a bentlakásos intézetek mennyiben váltak a mélyszegénységben élő, helyenként roma állampolgárok kirekesztődésének intézményes csatornáivá: tapasztalatunk szerint a hivatalok szegénységre vagy elhanyagolásra hivatkozva elveszik a szülőktől a gyerekeket, akik az intézményrendszerbe kerülve diagnózist is kapnak, és örökre eltűnnek a szemünk elől – teszi hozzá a jogvédő.
Az intézmények döntő többségénél nagyon súlyos finanszírozási és szabályozási gondok lehetetlenítik el a hatékony munkát, a megfelelő feltételek hiánya mellett a különböző ellenérdekek hálójában vergődnek az otthonok. Az integráció a szakemberek szerint csak papíron létezik. Az eredeti rendelkezések szerint például még 2010-ig be kellett volna zárni a nagy létszámú intézményeket, és 10-12 fős lakóotthonokkal kiváltani. Akkor ezt a dátumot eltörölték, tavaly pedig egy uniós pályázatra jelentkezve egy 2011–2041 közötti időszakra vállalt teljesítéssel indul az újabb „kísérlet”. A kutatás készítőinek és a jogvédők kutatásainak a célja, hogy változtatásra késztessék a döntéshozókat. Ahogy az egyik gondozott édesanyja fogalmazott: „a társadalom erkölcsi szintjét azon lehet lemérni, hogyan gondoskodik, védelmezi a magukat megvédeni képtelen embertársait”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
