Utoljára gördült fel és le a függöny az Alföldi-féle Nemzeti Színházban. A már most legendássá vált Mephistóval búcsúzott a társulat és a direktor-rendező hűséges közönségétől, amely öt éven át töretlen lelkesedéssel, sőt rajongással fogadta a nem egyszer politikai viharokat kavaró előadásokat. Róluk, a bejutásért áldozatokat hozó, állva tapsoló, sírva búcsúzó nézőseregről szól összeállításunk.
Szombat este a tűzvédelmi szabályokkal dacolva nemcsak a pótszékeken, földre tett párnákon ülve, de többen állva nézték a színháztörténeti jelentőségű előadást – a színház dolgozói enyhítettek szigorukon, minél többeknek akarták megadni a lehetőséget, hogy még utoljára eljussanak Alföldi Nemzetijébe.
Két ember kivételével mindenki, aki eljött, bejutott a nézőtérre, volt, aki öt órát állt sorban a lehetőségért. A kívül rekedtek a büfé melletti kivetítőn követhették az eseményeket.
A rajongók egy csoportja „Köszönjük” feliratú lapokat osztott a publikum tagjainak, volt, aki doboznyi virággal osont be a nézőtérre. Mindenki izgatottan várta az előadást, érezve a súlyát, hogy ami most történik, megismételhetetlen. Volt már utolsó Hamlet, utolsó Angyalok Amerikában, utolsó Három Nővér – mindegyik után állva tapsolás, megrendülés, elköszönés. És ma az utolsó Mephisto – a búcsúdarab búcsúelőadása.
A közönség, mint általában, nagyon vegyes volt, fiatalok, idősek, párban, csoportban, volt, aki törött lábbal, mankóval bicegett be az utolsó percekben. És sok ismert arcot is látni lehetett, főleg színházi embereket, többek között Tóth Orsit, Szinetár Dórát, Hegyi Barbarát, Németh Kristófot, Harkányi Endrét.
Az elmúlt hetekben sokan, főleg a sajtó munkatársai szerettek volna bepillantást nyerni a színház belső életébe, hogy hogyan éli meg a súgó, az öltöztető, a színész, a rendező ezt a felfokozott helyzetet, de senkit nem engedtek a kulisszák mögé. Mint mondják, magukban szerették volna megélni az elválás és a külvilág felől áradó szeretet adta boldog-szomorú állapotot.
Hazavinni a színházat
A Nemzeti Színházba belépve hangos veszekedés hallatszik, a pénztáros ingerülten a színház hivatalos levelét olvassa egy idősebb, nem éppen úriemberként viselkedő úriember számára úgy, hogy a többi sorbanálló is jól hallhassa. A színháznak tűzvédelmi okokból több pótszéket, lépcsőfokot, állóhelyet nem áll módjába kiadni. A feszültség, a csalódottság kézzelfogható, aki most nem jut be, annak már nem lesz több alkalma. Az utolsó Mephisto-előadások egyikén jártunk.
Azon szerencsés 7054 ember közé tartozunk, aki láthatták Alföldi utolsó rendezését, a Mephistót a Nemzeti Színházban. Tekintve, hogy a színház befogadókészsége 619 férőhely, és a 11 előadás átlagos nézőszáma 641 volt, ez nem kis teljesítmény. Leleményességre, kitartásra és elképesztő szerencsére volt szükségünk, hogy végül mindketten bejussunk a darabra. Egyik jegyünket még tavasszal vettük, egy kevésbé látogatott online jegyportálon, miután a Nemzeti szerverei meghaltak, és többen egész éjszaka virrasztottak annak reményében, hogy eljuthatnak a várva várt darabra. A második már nehezebben ment, ezt közvetlen az előadás előtt kívántuk beszerezni, többek kishitű megjegyzései és lesajnáló pillantásaitól kísérve.
A tavalyi évadhoz képest, a Nemzeti Színházban az eladott jegyek száma, 109 599-ről 130 089-re emelkedett. De hogy mi az oka ennek az elképesztő nézőszámugrásnak, már-már hisztériának, rendszeres látogatóként is nehéz megítélni. Pártpolitikai kiállás lenne a kormány és a kultúrpolitikája ellen? Esetleg demonstráció a független szabad művészetért? Katasztrófaturizmus? Vagy csupán arról van szó, hogy a közönség megpróbált még annyit hazavinni hőn szeretett színházából, amennyit csak lehetséges?
Rajtunk kívül csütörtökön este hatkor még kábé tíz őrült reménykedik a pénztárnál a bejutásban. Őket kérdezgetjük, próbáljuk kideríteni a motivációikat. „Ha kapunk is jegyet, valószínű a lépcsőn lesz csak hely, de én akár állva is megnézem a darabot” – mondja lelkesen Évi, aki Kecskemétről érkezett barátnőjével, mindketten Alföldi-rajongók, kívülről tudják a Nemzeti elmúlt ötéves repertoárját. Politikai jellegű motiváltságra irányuló kérdezősködésünket nem is értik, egyszerűen látni akarják még utoljára kedvenc társulatukat. Kint két középkorú, az épület előtt tébláboló hölgy tőlünk tudja meg, mekkora a felhajtás az előadás körül. „Látod, Márti, milyen jó helyre hoztalak” – nyugtázza az egyik, aki a Mephisto-jegyet az Andrássy úti irodában hónapokkal ezelőtt vásárolta.
Stella a 19 éves, frissen érettségizett lány elmondása szerint 140 ezer forintot költött színházjegyekre az elmúlt hónapokban. „Minden, engem érdeklő darabot láttam, a Hamletet és az Angyalok Amerikábant kétszer is. Ismerem Alföldit személyesen is, imádom a rendezéseit és az egész társulatot, ezért nem sajnáltam a pénzt a jegyekre, amelyek többségét egy online piactéren szereztem, sokszoros áron” – meséli, majd egy dramaturgiailag nem elhanyagolható pillanatban megkérdezi, kérjük-e a jegyét, mert a partnere nem tudott eljönni. A fiatal lány nyakába ugrunk kétszer, és együtt megyünk be a színházba, ahol mások a jegypénztárnál éppen akkor mondanak le a bejutásról.
Általánosságban az a benyomásunk, hogy bár a nézők nagyon sajnálják Alföldi leváltását, jelenlétük oka kulturális, és nem politikai természetű. Szemben Vidnyánszky Attila, az új direktor megnyilatkozásaival, miszerint a Nemzeti sikerének oka nem a magas színvonal vagy a színészek kiválósága, hanem a közönség „liberális” jellege lenne (feltételezzük, negatív előjellel értve). Persze az más kérdés, és csak halkan tesszük fel magunknak, hogy mikor költöttek a magyarok súlyos tízezreket ideológiai megfontolásból szórakozásra. Amennyire sikerült ezt megfigyelnünk az elmúlt években: inkább elmennek tüntetni ingyen. Jó példa erre Dörner György Új Színházának lejtmenete. Nincs az a nemzeti vagy éppen liberális maszlag, ami egy B kategóriás, igénytelen színházba beülteti a nézőket. Főleg nem extra 20 ezer főt, mint a Nemzeti utolsó évadjában, és főleg nem 12 meg 30 ezer forintért, amennyiért manapság a különböző portálokon adták-vedték a jegyüzérek a belépőket a Mephistóra és a jövő szombati búcsú gálaestre.
Az egyetlen politikus alkat az este alatt Sütő Kálmán, és a saját rossz érzésünk az előadás alatt. Az előbbi évek óta árulja a Fedél nélkül nevű hajléktalan magazint, hol itt, hol a Képviselői Irodaház előtt. Szlogenjei, mint mindig, nagy sikert aratnak a színházba igyekvők körében: „Bomba hír: Orbán Viktor ma igazad mondott”, „Ezt még nem a Simicska adja ki”, „Fedél nélkül egy lépést sem”. Az utóbbi, a leküzdhetetlen rossz hangulat a tudatalattinkban pedig folyamatosan párhuzamot vél felfedezni a Mephisto története, és a saját magyar hétköznapjaink között.
Méltó búcsú
Jövő vasárnap az elmúlt öt év lezárásaként, köszönetüket és tiszteletüket kifejezve gálaestet és pikniket tartanak a Nemzeti Színházban. A szervezők Böjte József filmrendező, Ámon Betti, a Duna Tv egykori kulturális főszerkesztője és Szűts Miklós festőművész. Az est rendezője Mohácsi János. 18 órakor az első emeleten felavatják Kállai Ferenc színész mellszobrát, Kutas László szobrászművész alkotását. Majd 22 óráig meglepetés műsorszámokkal lépnek fel színészek, zenészek, írók és költők. A programra a jegyek húsz perc alatt elfogytak, ezért két kivetítőn a teátrum előtt bárki részese lehet a színháztörténeti eseménynek, amelyben részt vesz többek között Kútvölgyi Erzsébet, Csákányi Eszter, Pogány Judit, Jordán Tamás, Bodrogi Gyula, Mácsai Pál, Kulka János, Bodrogi Gyula, távozó és maradó nemzetisek, valamint Esterházy Péter, Spiró György, Závada Pál, Térey János, Grecsó Krisztián írók. Zenél Fegya és a Budapest Klezmer Band, illetve a Szakértők színész zenekar. Fellép még Pintér Béla és Társulata és a TÁP Színház, Szikszai Rémuszék pedig a Caligula helytartójából adnak elő egy jelenetet. A kivetítőkön régebbi darabokból összeállított montázs lesz látható, a szabadtéri színpadon egymást váltják a művészek, és átadják az Évad nézője-díjat is. Éjfélkor fejeződik be a program, amikor lekapcsolják a lámpákat és elsötétül a ház, gyertyákkal, mécsesekkel búcsúznak majd Alfölditől és társulatától.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!