Véletlenül partizán - Gálvölgyi-interjú a VH ünnepi dupla számában

– Néhány hónappal ezelőtt egy ország aggódott az egészségéért, nem múlt el nap, hogy valamelyik újság ne írta volna meg, hogy meghalt, feltámadt, nagyon beteg, kijött a kórházból. Az újságírók vadásztak önre, de nem volt elérhető. Miért nem akart beszélni az állapotáról?

– Ennek van egy praktikus és egy érzelmi oldala. A praktikus az, hogy a mobilszámomat senkinek sem adom meg: engem ne lehessen hívni, csak én tudjak telefonálni. Egyébként én sem tudom a számát. A másik, hogy az ember ne nyilatkozzon a betegségéről. Az elmúlt években annyi hülyeséget írtak már rólam, nem éreztem, hogy nekem ez ügyben bármit mondanom kellene.

– Ez így volna, ha ön nem volna közember, de az. Ott van mindenkinek a lakásában, az embereket érdekli, hogy mi történik Gálvölgyi Jánossal. Ez jár valamiféle kötelezettséggel is, nem?

– Ha az embert ebéd közben azért hívják föl, hogy szereti-e a macskákat (nem szereti – a szerk.), ez azért elmond valamit ezekről az úgynevezett újságokról, és kialakít egyfajta ellenállást. Én nem érzem azt, hogy a teljesítményem abban merülne ki, hogy különböző újságok címlapján hülyeségeket beszélek vagy mutogatom valamelyik testrészemet.

– Ez érthető, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy önt a média tette ismertté. Ha nem szerepelt volna annak idején a televízióban, sokkal kevesebben tudták volna, kicsoda és mit csinál.

– Amikor én a pályámat kezdtem, még kellett bizonyos teljesítmény ahhoz, hogy az ember bekerüljön egy lapba. Akkor az ember még tévéjátékokban és színházi közvetítésekben szerepelt, előtte meg a Ki Mit Tud?-ban, ami ugye megint csak valamiféle teljesítmény volt. Látom ma néhány szerencsétlen kollégámat, akik gumilabdákon tologatják egymást egy izgalmas tévés vetélkedőben, és közben hánynak, csak hogy írjanak róluk, hogy egyáltalán benne legyenek a köztudatban. Én megértem őket, az egész arról szól, hogy a felszínen maradjanak. Tudniillik, ha nem vagy a televízióban, akkor egész egyszerűen nem létezel. Én borzasztóan tudok rajongani fiatal kollégákért. Nézem őket a színházban, és megüt a guta, hogy én őket miért nem ismerhetem? Hát mert nincsenek benne a tévében! Múltkor megnéztem Az őrült naplóját. Keresztes Tamás zseniális színész, de aki nem látja őt a Katonában vagy a Jurányiban, annak erről fogalma sem lehet. Csak mert ő nem megy el ilyen túró vetélkedőbe. Az én korosztályomnak még őrült szerencséje volt, mert minden második héten forgattunk tévéjátékot vagy filmet. Ha egy hónapig nem hívtak, már azt mondtam: mi van, feketelistán vagyok? Emlékszem, még javában ment a tévében a Szeszélyes évszakok, talán már a Gálvölgyi Show is, amikor feljöttek hozzám kis úttörők, hogy meginterjúvolják a kerületben lakó híres bácsit. Beszéltem rövid és tartalmatlan életemről, aztán a végén megkérdeztem tőlük, hogy jártak-e a Gábor Miklós bácsinál is, aki közel lakott hozzánk. Kérdezték, hogy az kicsoda? Arról a Gábor Miklósról, aki… hát akkora színész volt, hogy nem is volt még egy olyan. Ő volt Hamlet, II. Richárd, Oidipusz és Tanner John a Madáchban. Minden nagy szerepet ő játszott. De nem volt benne a Szeszélyes évszakokban. Ma, ha mi ketten összebeszélünk, és az anyagiakban meg tudunk állapodni, akkor magából perceken belül akkora sztárt csinálok, hogy a fal adja a másikat. Én viszont hál’ Istennek sokkal gálvölgyibb nem leszek attól, ha megjelenik rólam hat címlap.

– Hamarosan bemutatják Ladislav Fuks Hullaégető című drámáját, amiben ön játssza majd a főszerepet. Valószínűleg a szakma és a közönség is felkapja a fejét a hírre, mondván: nocsak, a Gálvölgyi komoly darabban szerepel? Ez a skatulya nem zavarja?

– Egyáltalán nem. Sőt! Ahogy öregszem, úgy kezd el dühíteni, hogy az ember szinte vádként kapja meg ezt, és állandóan szabadkoznia kell, hogy „hát így alakult, én az elmúlt negyvennyolc évben csak olyan kis vígjátékokat játszottam, és nem én voltam Rómeó Szatymazon”. Isten ments, hogy összehasonlítsam magam vele, de ez olyan, mintha Charlie Chaplint annak idején felelősségre vonták volna, hogy maga miért csak ilyen szarokat csinált, hogy a sétapálcájával meg a kalapjával csámpázik ide meg oda? Miért nem játszotta el a III. Richárdot? Dustin Hoffmantól sosem várták el, hogy ő legyen a Terminátor, ő a legjobb Dustin Hoffman volt. Schwarzeneggertől sem várták el, hogy ő legyen a Dustin Hoffman, ő a legjobb Schwarzenegger volt.

– Ha ez elegendő, akkor miért nem maradt a legjobb Gálvölgyi, és miért játszotta el anno Arthur Miller Alku című darabját? Az egy teljesen más világ volt, mint a Gálvölgyi Show vagy Ray Cooney darabjai.

– Hogy miért játszottam el Az alkut, az az én magánügyem és szakmai boldogságom. Ha tetszett valakinek, már megérte. Az ember sok év után bizonyos dolgokat rutinból megold. A tizenötödik Ray Cooney lehet isteni, de talán már nem izgat annyira, mint az első öt. A Hullaégetőt negyven éve szeretném megcsinálni. Azóta, hogy láttam Juraj Herz filmjét (amelyben nem mellesleg ő kölcsönözte a főhős hangját – a szerk.). Mondtam annak idején a Tháliában Kazimir Károlynak, aztán másoknak is, hogy én ezt megcsinálnám. Ők meg mondták, hogy ne csináljam. Aztán annyiban maradt, de engem nem hagyott nyugodni.

– Miért olyan fontos ez, mi fogta meg a darabban?

– Nem tudom. Most, amikor mindennap órákat foglalkozom vele, se értem. Csodálatos szöveg. Egyébként is közel áll a szívemhez az abszurd. Olyan a szöveg, mintha a szereplők azt szajkóznák állandóan, amit óriásplakátokon olvastak. Agymosott emberek, de van benne valami félelmetes rendszer. Fuks a hatvanas években írta, a filmet ’68-ban mutatták be, és valamikor a ’30-as évek végén játszódik. Azt kell mondjam, ma aktuálisabb, mint valaha, mert egyre jobban megyünk bele a darab időszakába. És nem a hatvanas évekről beszélek.

– Ha ilyen régóta szerette volna eljátszani Kopfrkingl krematóriumigazgatót, akkor biztosan volt egy elképzelése arról, hogy nézhetne ki ez színpadon.

– Furcsa, de nem volt. A film tökéletesen sikerült, vagyis azt tudtam, hogy nagyon nehéz lesz elmozdítani ezt a vászonról, és színpadra állítani. Végül a feleségemnek, Juditnak, aki műfordító, sikerült megtalálnia azt a pontot, ahol ki lehetett mozdítani ezt a hatalmas szövegmasszát. Aztán találkoztam Pelsőczy Rékával, akit színészként is nagyon nagyra tartok, és kitűnő rendező, és ő ráharapott. Orlai Tibor pedig megfinanszírozza. Lehet, hogy akkorát bukunk vele, mint az ólajtó, de benne van a siker lehetősége is.

– A Hullaégető – kimondva-kimondatlanul is – politikai kiállás. Egyebek mellett arról szól, milyen veszélyes egy rendszer, ami az agymosásra épül. Nem tart attól, hogy a politikai szerepvállalása megosztja a közönségét?

– Nem én osztom meg a közönséget, hanem a közönség oszt meg engem. Én úgy lettem partizán, mint ahogy annak idején valakinek a kezébe adtak egy csomagot, hogy vigye át a túloldalra, és csak akkor vette észre, hogy bomba van benne, mikor átért. Én nem politizáltam soha a büdös életben, engem a rendszerváltás idején sem üldöztek a pártok, nem léptem fel politikai rendezvényeken. Amikor elindult a Heti Hetes, és elvállaltam, nem volt kérdés, hogy csak úgy tudok beszélni, ahogy gondolkodom. Ekkortól vagyok én kommunista, liberális, zsidó, meg ami éppen adódik.

– Vannak művészek, akik azért nem vállalják a politikai nézeteiket nyíltan, mert félnek, hogy elvesztik a közönségük felét.

– Én nem félek, mert már rég elvesztettem a felét. Meg úgy vagyok vele, hogy ha valaki ennek alapján ítél meg, azért nem kár.

– Nem fordult még elő, hogy emiatt nem hívták ide vagy oda?

– Ha arra gondol, hogy a királyi tévébe nem hívnak bizonyos beszélgetős műsorokba, abban igaza van, de nem is nagyon vágyom oda. Tudok olyan kollégáról, akit viszont konkrétan nem hívnak bizonyos városokba, mert az ottani vezetők szerint nem kívánatos a személye. Nekem szerencsére nincs önálló estem, amivel utazgatnék, így ez az élmény nekem nem adatott meg. Egyelőre.

– Nemrég megjelent – jelzem: egy bulvárlapban –, hogy szinte teljesen eltűnt a Madách Színház színpadáról és anyagi gondjai vannak. A cikket végigolvasva persze kiderült, hogy nem erről van szó, de sok színésztársa valódi megélhetési gondokkal küzd. Ennyire nincs munka a színházban?

– A Madách nekem álmaim álma volt. Gyerekkoromban áhítattal lestem a nagy sztárokat a színészbejárónál, autogramért kuncsorogva. Huszonhárom évvel ezelőtt megadatott, hogy én is fellépjek az áhított deszkákra. Aztán az én imádott színházam évekkel ezelőtt elkezdett musicaleket játszani, és én nem rendelkeztem azokkal a képességekkel, amik a musicalhez kellettek. Főképp nem voltam fiatal. Nekem szerencsém volt, mert jött a Játékszín ajánlata, és azóta ott játszom, méghozzá nagyon sokat. De rengeteg prózai színész kollégámnak nem volt ilyen ajánlata. Az emberek azt hiszik, hogy a színész, az hú, de milyen gazdag ember! Nem tudják, de a színészek többségének nincs állandó munkája. A Nemzetit, a Víget meg talán az Operaházat leszámítva nincs olyan, hogy társulati tagság. A színész akkor  kap pénzt, ha este játszik. Aki a musicalbe nem fér bele, mert nem fér bele, a prózába meg azért nem, mert nincs, az éhen halhat. Van olyan kollégám, aki hat hónapja nem játszik. És ez nem a színészetét minősíti, hanem hogy itt tartunk. A mai fiatalok már ebbe a rendszerbe születtek bele, számukra ez a helyzet nem kezelhetetlen. Én csak erre a jelenségre akartam felhívni a figyelmet.

– Emlékeim szerint a próza is telt házzal ment a Madáchban, mégse játszanak prózát. Miért?

– Egyrészt, mert kihaltak a nagy prózai színészek. Másrészt változnak az idők, az ízlések és a színházi ideálok. A musical eladható, nem biztos, hogy egy akármilyen jó Lear király bevisz annyi nézőt, mint egy Mamma Mia. A színházak pedig zömmel abból élnek, amit a néző kifizet. Ezt tudomásul kell venni. Ez világjelenség. Ráadásul az emberek egyre frusztráltabbak, egyre rosszkedvűbbek, és az kell nekik este héttől, hogy kikapcsolják őket. Tessék engem három órára felszabadítani! – mondják. Erre jó a musical. Hogy másnap is lehessen dúdolni. A Hamlet-nagymonológot nem tudja dúdolni az ember. Egyébként nekem tényleg nincs bajom a musicallel. Iszonyat mennyiségű munka van egy jó előadásban és rengeteg pénz. Nem csoda, hogy a zenés darabot játszó színház szeretné viszontlátni a pénzét.

– Van valamilyen szerepálma, ami nem teljesült?

– Nincs. Sosem voltak ilyesfajta álmaim.

– Azt kapta a pályájától, amit az a tízéves kisfiú várt, aki a művészbejárónál autogramra vadászott?

– Nekem nagyszerű életem volt, van, köszönhetően a… tudom is én, minek. Szerencsének? Istennek? Még a hullámvölgyek is csak előrelökdöstek. Nem vettek fel a főiskolára, jött a Ki Mit Tud?. Utána felvettek, de nem úgy indult a pályám, ahogy képzeltem. Aztán nagyon elindult, jött a televízió, az ismertség. Sok hullámvölgyem is volt, amiről a kedves közönségnek nem kell tudnia, mert nem tartozik rájuk, és sokszor volt, hogy azt hittem, elértem valamit, pedig nem. Amikor Eszter lányom született és a kórházban vették fel az adatokat, kérdezte a nővér: neve? Mondom Gálvölgyi János. Foglalkozása? Színész. Erre ő: ezen a néven? Én tízévesen tényleg nagyon szerettem volna, ha engem megismernek az utcán, és megjegyzik a nevemet. Nem voltam benne biztos, hogy nem volna-e jobb, ha Gál János néven működnék, mert azt könnyebben meg lehet jegyezni. Sok mindent álmodtam magamnak, de ennyi jó nem volt bekalkulálva. Hogy ma ennyi év után itt ülhetek és beszélgethetek egy újságíróval, és én lehetek a Gálvölgyi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!