Óriási a zsúfoltság az iraki kurd regionális kormányzat
utolsó ellenőrzőpontján. Járművek tömege vánszorog
a tavaszi esőktől sáros úton, oldalt páncélozott
csapatszállítók állnak, rajtuk pesmergák – golyóálló
mellényben. A forgalmat az útra kihelyezett betontömbök
lassítják. Moszul felől fekete füst száll a tejszínű
égre.
Aki be akar jutni a városba (vagy kijönne), annak
jelentkeznie kell a pesmerga parancsnok irodájában.
Ez egy fehér konténer. Óriási sor kígyózik előtte: akit
beengednek az Iszlám Állam egykori fellegvárának
felszabadított keleti részébe, annak pecsétes rózsaszín
papírra írják fel a nevét. Enélkül nem térhet
vissza.
A parancsnok egyenként ellenőrzi a sajtóigazolványainkat,
aztán sáros ruháinkban visszaszállunk a golyónyomos
kisbuszba, és indulunk. A kurdok mosolyognak
ránk, de a gyomrunk összeszorul. Erőltetett
menetben teljes – főként szunnita – családok vonulnak
velünk szemben, fekete nikábos, talpig sáros nők
viszik a vállukon elfásult gyerekeiket, elszántan botladoznak
a szekuláris kurd autonóm terület felé. Élő
mementói annak, hogy a győztes bosszút állni ment
Moszulba.


Szívélyes máz

Amikor az Iszlám Állam nevű halálszekta 2014-ben elfoglalta a várost, megölte vagy elüldözte a hajdan kétmilliós lakosság síitáit és keresztényeit. Most ugyanezt teszik a felszabadító iraki hadsereg fegyveresei is – csak éppen a szunnitákkal. Aki a reguláris iraki hadsereg csapataival találkozik, az szerencsésnek mondható. Aki viszont a Szisztáni ajatollah által életre hívott síita milíciákkal akad össze, nos, az nem igazán remélhet kegyelmet. Ez már Tikrit felszabadításakor bebizonyosodott. Ott olyan véres volt az etnikai tisztogatás, hogy az Iszlám Állam-ellenes koalíció nyugati partnerei (akik többek között a légi támogatást biztosítják) most kifejezetten ellenezték, hogy a milícia részt vegyen a moszuli hadműveletben.

Csakhogy a politika közbeszólt. Haider Al Abádi iraki miniszterelnök hatalma ugyanis nagyban függ az országból élő síita blokktól (amit Irán támogat), és a síiták rászorították, hogy a milíciát beolvassza a reguláris hadseregbe. Így az offenzíva kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a város felszabadítása komoly etnikai tisztogatással jár.

„Isten hozta magukat Irakban” – mondják már arabul az azonosíthatatlan egységekhez tartozó síita katonák az első iraki ellenőrzőponton. Mosolyognak, nem nagyon foglalkoznak a papírjainkkal. Úgy tűnik, utasításba kapták, hogy szívélyesen kell fogadniuk a nyugati sajtó képviselőit – hiába, a hadművelet nemzetközi figyelmet és támogatást élvez. A kedvességpolicyhez hozzátartozik egy hosszú idegenvezetés, ami részletesen taglalja az Iszlám Állam viselt dolgait.

Azok a kérdések viszont tabunak számítanak, hogy pontosan kik vesznek részt az ostromban, illetve miért menekülnek tömegesen a szunniták. Persze az etnikai tisztogatás nyílt titok. A minket kalauzoló kurd katonai hírszerző (aki egyébként több nagyobb nyugati hírügynökséget is ellát képanyaggal) videót kínál eladásra: a felvételen szunnita férfiakat végeznek ki síita fegyveresek.


Halálfekete helyett prófétazöld

Lépésben haladunk a gránátbecsapódásoktól cakkos-lyukacsos betonúton a város felszabadított, keleti partja felé. A krátereket feltöltötte az esővíz, az út két oldalán megrogyott házak, golyónyomokkal. Épület nem maradt érintetlenül. Mégis él a város, csak percekre némul, amikor felugatnak a fegyverek.

Önkéntesek próbálják a város útjait járhatóvá tenni, a piacokon nők és férfiak alkusznak. Az elmenekült síiták hazatérnek, hogy megnézzék, mi maradt az otthonaikból. Az Iszlám Állam fekete lobogóit felváltották a zöld színű síita vallási jelképek, a szunnita mecseteket átnevezték a felszabadítók. Már síita imahelyek, ahol nem látják szívesen a szunnitákat.


Levágták, összevarrták

Miközben újraéled a polgári élet, a háttérben ott dübörög a háború. A frontvonal a Tigris két partján húzódik. A keleti partot nagyjából megtisztította az iraki hadsereg (mindössze néhány terrorista sejt maradt, illetve az Iszlám Állam elhagyott, de brutálisan aláaknázott állásait kell megtisztítani). A nyugati parton még tartja magát a halálszekta. Amerikai Apache helikopterek lusta táncát bámuljuk az utcáról a levegőben, ahogyan rakétákat lőnek az Iszlám Állam állásaira. Zsíros, fekete füst száll fel a becsapódások nyomán, a rakétákra gépfegyverek felelnek. Nem kétséges, hogy az Iszlám Állam napjai meg vannak számlálva.

A földdel egyenlővé tett moszuli egyetemnél Falah Hádi Aldzsiburi, az iraki készenléti egységek főparancsnoka azt magyarázza, hogy a halálszekta körülbelül Moszul huszonöt százalékát ellenőrzi, hetek kérdése, hogy az iraki haderők teljes egészében elfoglalják a várost. Mert arra senki nem számít, hogy az Iszlám Állam leteszi a fegyvert: a dzsihadisták tisztában
vannak vele, hogy mindenképp halál vár rájuk. Ebben a konfliktusban egyik fél sem számíthat kegyelemre.

Az iraki hadseregnek is nagyok a veszteségei: a hírhedt „aranyhadsereg” tízezer harcosának – az Egyesült Államok képezte ki őket, és az offenzíva élvonalában harcolnak – jó, ha a fele él.

A város szunnitái közül senki sem túl bizakodó, noha nem kétlik, hogy sikerül kiűzni az Iszlám Államot. De a vérbosszú intézménye és a kollektív bűnösség elve egyidős az itteni civilizációval. A visszatérő síitáknak pedig bőven van miért bosszút állniuk.

A kórház, mely egyszerre látta el az Iszlám Állam sebesültjeit és szolgált támaszpontként, elsőként kapott légitámadást. Kiégett járművek állnak a berogyott épület előtt, a lábunk alatt ropog az üveg. „Külön gyár volt itt arra, hogy az embereknek levágják a kezét” – meséli egy, az Iszlám Állam alatt is az intézményben dolgozó ápoló. A lopásért jár a kéz levágása a Sária szerint, ezt ötvözték a modern orvostudomány vívmányaival. „Csak levágtuk a kezét a bűnösnek, összevarrtuk és mehetett is” – idéz véres emlékeket a férfi.

Ötven dollárért dolgozott havonta a kórházban. Több száz nyilvános csonkítást, korbácsolást vagy kivégzést nézett, asszisztált végig. Más választása nem nagyon volt. Az Iszlám Állam már azért kivégzett valakit, ha dohányzáson kapta, vagy ha telefonkártyát talált nála. Most mindkettőt lehet kapni a piacon. Kis jóindulattal ezt nevezhetjük a visszatért szabadságnak.

A katonák, akik a kórházat őrzik, örömmel és nevetgélve vezetnek körbe minket. Ez egyike azoknak a helyeknek, melyet már aknamentesített az iraki hadsereg. Vigyorogva, cigarettázgatva mutatják a halott dzsihadisták holttesteit a kórházban. Jó pár hete fekszenek temetetlenül, és nem tűnik úgy, hogy bárki is meg fogja adni nekik a végtisztességet. Próbáljuk kivenni az arcukat, de nem lehetséges. A temetetlen halottakra rájárnak a kóbor kutyák. 


JÁSZBERÉNYI SÁNDOR (MOSZUL)
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!