A szíriai Idlib tartomány sorsa megpecsételődött. A nemzetközi nyomás legfeljebb mérsékelheti a bevonuló erők irgalmatlanságát, de el nem háríthatja azt.
A terület speciális helyzetben van, és talán nem is véletlenül alakult ez így – a szíriai polgárháború során ugyanis mindenkit, aki szabad elvonulást kapott egyegy ostrom után, ide szorítottak. Nem kell részletezni tehát, hogy Idlibben egymás hegyén-hátán él vallási fanatikus, aki az Iszlám Államért harcolt, Aszad-ellenes polgár és békés civil is. Ha az arányokat nézzük, a térségben tartózkodó pár tízezer fegyveres két nagyobb egységre tagozódik, ám rajtuk kívül mintegy hárommillió civil él Idlibben, akiknek fele-harmada nem őslakos: őket a polgárháború eseményei sodorták oda. Más bontásban: a hárommillió civil egyharmada gyermek (nyilván őket mentették elsősorban a szülők).
Török protektorátus?
Mivel az eddigi események alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a tartomány bevételét kizárólag katonai erővel kívánják megoldani az Oroszország, Törökország és Irán által támogatott kormányerők, az is világos, hogy a legnagyobb veszteséget a civilek fogják elszenvedni. Múlt héten már meg is kezdődött a térség bombázása, szíriai és orosz harci gépek mértek csapásokat a tartomány déli peremére.
A vérontás elkerülhetetlennek látszik: de mi lesz utána? Ez bizony nagyon fontos kérdés, ugyanis ezen a ponton ütköztek a szövetségesek érdekei. Törökország Idlib egy részét már jó ideje megszállva tartja, voltaképpen annektálta is. Ha egy közös offenzíva helyreállítaná Szíria eredeti határait, Erdogannak le kellene mondania erről a területről, amit nem szívesen tenne meg. Oroszország így szembekerülne Ankarával, melyet már sikerült szembefordítania a NATO-val és az Egyesült Államokkal – így egy fontos szövetséges helyett egy kellemetlen ellenfelet kapna. Putyinnak hosszú távon fontosabb Törökország, mint Idlib megszállása, így tehát a harci cselekmények után a tartomány határain demilitarizált övezetet hoznak létre, közös török–orosz ellenőrzés alatt. Az pedig már csak Erdoganon múlik, mennyire sikerül délre nyomnia ennek az övezetnek a határait. Lehet még Idlibből török protektorátus is.
Gyors, mocskos munka
Az is mérhetetlenül fontos – legalábbis Ankarának –, hogy az idlibi helyzet minél előbb megoldódjon. Ugyanis ott már lényegében véve eldőlt – Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdogan török és Haszán Róháni iráni elnök szeptember eleji, teheráni, valamint Putyin és Erdogan egy héttel későbbi találkozóin –, hogy mi történik majd.
Az ítéletet kimondták Idlib felett. Csakhogy gyorsan kell majd végezni a mocskos munkával, mert jelentős török erőket köt le. És ezekre a török erőkre nagy szükség lenne máshol, jelesül a kurd fennhatóság alatt lévő területeken.
A független kurd állam létrejötte régi álma a kurd népnek, régi adóssága a Nyugatnak és régi mumusa a mindenkori török kormánynak – Erdogannak különösen, ugyanis az állam létrejöttével nem csak érzékeny területi veszteségeket szenvedne, de olyan társadalmi rendszer szomszédjává válna, ami a legkevésbé sem kívánatos egy diktatúrának – a kurdok a dolgok jelen állása szerint Izrael-barát, szekuláris, demokratikus állam létrehozását szeretnék, melyben érvényesül a női egyenjogúság és az összes polgári szabadságjog. Nem csoda, hogy Ankara még a független Kurdisztán gondolatát is bünteti. Várható tehát, hogy Idlib után az ott harcoló erőket a kurd szeparatisták ellen fogják küldeni.
Kicsire nem adnak
Bejelentkezett önálló aktorként, tehát nem pusztán szövetségesként Irán is október elsején a térség véres sakkjátszmájába egy hármas rakétatámadással, melyet Kelet-Szíria ellen intézett – a rakéták a „Halál Amerikára”, „Halál Izraelre” és „Halál Szaúd-Arábiára” neveket viselték. Elvileg egy korábbi terrortámadás elleni megtorlásról volt szó, de épp annyira arról is, hogy Irán bemutassa új rakétáit.
A török–orosz viszony közben virágzik: mivel május óta üzemel a Török Áramlat nevű vezeték, melyen át orosz kőolajtermékeket szállítanak a Fekete-tenger alatt Dél-Európába, az orosz flotta tartusi jelenléte még indokolható is lesz. Védik a vezetéket. Hogy a vezeték a Fekete-tenger alatt húzódik, Tartus pedig a Földközi-tenger mentén fekszik? Kicsire nem adunk, tenger, az tenger.
Szintén nem mellékes, hogy a szír légvédelmet orosz Sz–300-as rendszerekkel szerelik fel, melyeknek szállítását már meg is kezdték. Ezek szerint még hosszú ideig szükség lesz a szír légtér ellenőrzésére, a nagyhatalmak nem békét terveznek…
Hogy mi lesz, nem tudjuk, csak sejtjük. Idlib sorsa már most eldőlt, és mi nem tehetünk egyebet, csak nézhetjük majd az ostromot.
FOTÓ: AAREF WATAD, AFP
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
