Július elején szöktem be Szíriába Törökországból. A szír kormány nem nagyon ad ki vízumokat, és más módon is korlátozza az újságírók munkáját, így ez volt az egyetlen módja annak, hogy az ember megnézze, pontosan mi történik.

 
Egy felkelô, aki mesélt riporterünknek (A szerző felvétele)

Nem csoda, hogy Damaszkusz nem akar újságírókat ideengedni. Ez megzavarná a hivatalos narratívát, ti. hogy a felkelők egyszerű terroristák, akiket ráadásul külföldről finanszíroznak. Valójában ez egy népfelkelés, amely – amennyire kéthetes utam alapján meg tudtam állapítani – meglehetősen széles támogatásnak örvend az ország szunnita lakosságának körében. Ahogy egy idős szíriai férfi mondta, aki a fiát veszítette el a harcokban: „Itt most mindenki felkelő.” Ez nem volt mindig így, de hogy mára így alakult, az érthető: a kormányerők válogatás nélkül tüzelnek mindenre, amit ellenségnek vélnek, és nem érdekli őket, ha civileket ölnek meg. A kis falut, ahol laktam, nem messze a török határtól, két hét alatt négyszer támadták meg, kétszer tüzérséggel, kétszer pedig helikopterrel. A faluban voltak felkelők, de a kormányerők nem őket célozták specifikusan, csak elengedték a töltetet valamerre. Piacot találtak el, iskolát, lakóházat. Mintha kollektív büntetéssel akarnák sújtani a településeket, ami befogadja a felkelőket. Márpedig ahogy az előbb idézett idős férfi mondta, itt most mindenki felkelő. Már aki még ottmaradt – a lakosság nagyja elmenekült.

A Szabad Szír Hadsereg – így hívják magukat a felkelők – tagjai döntően volt katonák, akik dezertáltak a hadseregből. Részben azért, mert látták, hogy a negyven éve hatalmon lévő rezsim – még közel-keleti viszonyok közt is kegyetlen rendőrállam – milyen brutálisan reagált a tavaly márciusban megkezdődött, eleinte még békés kormányellenes tüntetésekre. Katonai tapasztalatuk ezért van. Fegyvereket a feketepiacon vásárolnak, vagy elveszik a seregtől. Valamennyi fegyver beszivárog Libanonból és Törökországból is, de jelentős külföldi támogatásnak nem láttam jelét. A legkomolyabb fegyver, amivel a felkelők rendelkeznek (azok, akikkel találkoztam), az RPG gránátvető, vagy egy-egy nehézgéppuska. Mobiltelefonon vagy kis CB rá - dión kommunikálnak, és kis csoportokra oszlanak, amelyek jól-rosszul – bár egyre jobban – próbálnak egymással együttműködni. És egyre hatékonyabbak. Egyrészt ezekkel a fegyverekkel is komoly sikereket lehet elérni még páncélos erők ellen is, ha rajtaütésszerűen használják őket, főként városi környezetben. Másrészt egyre hatékonyabban használnak robbanószerkezeteket, amelyekkel a hadsereg nem nagyon tud mit kezdeni. Azaazban, egy nagy határ menti városban, amit a felkelők két hete foglaltak el, több kiégett harckocsit és más páncélozott eszközt láttam. De talán a legfontosabb: a hadsereg demoralizálódott – ezt látni azon, ahogy harcolnak, óvatosan és főleg távolról. A legtöbb katona nem tudja, miért harcol, vagy éppenséggel nagyon is tudja: a rezsim túléléséért, nem az országért. A felkelők viszont a szabadságukért, a méltóságukért, a családjuk védelmében. Persze ők sem mind romantikus szabadságharcosok. Vannak köztük veszélyesnek tűnő iszlamista csoportok is, amelyek az al-Kaida apokaliptikus vízióját osztják; ők nem annyira Szíria szabadságáért harcolnak, inkább egy új kalifátusért. Állítólag vannak olyanok is, akik egyszerű haramiák, kihasználják, hogy a városokon kívül gyakorlatilag összeomlott az államrend, hatalmi vákuum keletkezett. Atrocitásokat feltehetően a felkelők is elkövettek; a napokban felkerült az internetre egy videó, ami kormánypárti milicisták kivégzését mutatja Aleppóban. De a legtöbb kegyetlenkedés, kínzás és mészárlás a lojalista erőkhöz kapcsolódik, ezeket különböző emberi jogi szervezetek alaposan dokumentálták.

Azok a falvak, amelyeket meglátogattam a török határtól nem messze, és amelyek már elkergették a rezsim erőit, viszonylag hatékonyan kormányozzák önmagukat. Az élelmiszer- és üzemanyag- ellátás állandó probléma – nagy áramkimaradások vannak –, de forradalmi tanácsok jöttek létre a fontosabb polgárokból, amelyek kenyeret osztanak, fenntartják a rendet, a súlyosabb sebesülteket pedig evakuálják Törökországba. A külföldi látogatótól folyton azt kérdezgetik: hogy hol van Amerika, hol van Európa, miért nem segítenek? „Folyton a demokráciáról meg a szabadságról szónokoltok, de úgy látszik, ezek csak szavak” – hallottam nem egy csalódott embertől. Valamennyi pénz jön külföldről, főleg Szaúd-Arábiából és Katarból, de ezek jellemzően az iszlamista csoportokat erősítik, a finanszírozó államok érdekeit tükrözve.

A vallás más tekintetben is probléma lehet. Szíria megosztott társadalom: többsége szunnita muzulmán, és ők adják a forradalom tömegbázisát. Az államot irányító Asszad-klán és a biztonsági erők elsősorban az alavita közösségből kerülnek ki, ami a síita iszlám egyik mellékága. Egészen a legutóbbi időkig a rezsim a keresztények és a kurdok támogatását is élvezte, ők ugyanis hagyományosan tartanak a szegény szunnita többségtől. A vallási közösségek közti gyanakvás a felkelés miatt megerősödött; vannak, akik attól tartanak, a kormányellenes harc a különböző csoportok közti polgárháborúba torkolhat, különösen, ha a szunniták megpróbálnak bosszút állni az alavitákon az elszenvedett sérelmekért. Egyes hírek szerint a keresztények fegyverkeznek, mert félnek, hogy a szunnita forradalom iszlamista elnyomásba fordul. A szunniták, akikkel beszéltem, mind azt mondták, a kisebbségeknek nem kell félniük, de nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű: a félelem tapintható a közösségek, különösen a szunniták és az alaviták közt. Ahol megszűnik az államrend és ennyi fegyver van, bármi megtörténhet. De egy biztos: az Asszadrezsim napjai meg vannak számlálva.

 

Dzsihád lesz a szabadságharcból?

Nő az iszlamisták befolyása a szír felkelőkre – írta a New York Times. Az ok egyszerű: a tehetős szaúd-arábiai és katari hívők szívesen áldoznak pénzt arra, hogy elterjedjenek a szélsőséges tanok Szíriában. A lázadó csapatokat rendszeresen ellátják fegyverrel és élelmiszerrel az adományokból, ezért azok a felkelők is csatlakoznak a „dzsihádhoz”, akik egyébként nem hívők vagy csak nagyon mérsékelt nézeteket vallanak. A rezsim elleni küzdelem tehát egyre vallásosabb színezetet ölt, és egyes hírek szerint az al-Kaida is megjelent a lázadók között. Emiatt a nyugati kormányokat ért kritika is jogosnak tűnik, miszerint időben segíteni kellett volna az ellenzékieknek, hogy azok reményt vesztve ne forduljanak a szélsőséges iszlamisták felé.

Mint a hidegháborúban

Újabb támadást intéztek a kormányerők a felkelők ellen Szíria két legnagyobb városában, Damaszkuszban és Aleppóban. Néhány órával azután indították el a műveletet, hogy Kofi Annan az ENSZ és az Arab Liga különmegbízottja elhagyta az országot, mert az egykori ENSZ-főtitkárnak minden igyekezete ellenére sem sikerült közvetítenie Basar el-Asszad és a felkelők között. Damaszkusz déli részén a leghevesebbek az összecsapások, a katonák gépfegyverekkel és rakétákkal lövik a felkelők állásait. Aleppóban két fronton folyik a harc. A felkelők a televízió székházát is megpróbálták bevenni, de a hadsereg visszaverte őket. A városban nincs megfelelő víz- és élelmiszerellátás. Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára háborús bűncselekményeknek nevezte az Aleppóban elkövetett kegyetlenkedéseket. Árnyalja azonban a képet, hogy nemcsak az Asszad-rezsim emberei, hanem a másik fél katonái is kínoztak foglyokat. Közben az ENSZ Közgyűlése határozatot fogadott el, amelyben bírálta a Biztonsági Tanácsot (BT), mert a testület az orosz és kínai vétó miatt nem tudott érdemben beavatkozni a konfliktusba, noha az áldozatok száma lassan 20 ezerre növekszik. Az 1950-es években esett meg gyakran, hogy a közgyűlésnek kellett lépnie, mert a BT döntésképtelen lett a nagyhatalmak szembenállása miatt.

Szűcs Ágnes

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!