Zavaros viszony – volt összeesküvés a magyar kormány ellen?

– Mostanság a magyaroktól külföldön, de az EU-ban különösen, egy kérdést bizonyosan megkérdeznek: mi a fene folyik nálatok? Öntől is szoktak ilyet kérdezni?

– Nagyon gyakran kérdeznek tőlem ilyet, magas rangú politikusoktól kezdve az utca emberéig sokan.

– És tud válaszolni?

– Nehéz rá válaszolni, legalábbis röviden, mert a jelenlegi problémáknak és feszültségeknek sok oka van, és ezek nemritkán visszanyúlnak a rendszerváltás időszakára. Nem lehet csak egyes személyekből levezetni azt, ami kialakult. Másrészt valóban vannak olyan szálak is a magyar történetben, amelyek nem egyediek, előfordulnak másutt is. Az EU-ellenesség felszítása, vagy az illiberális politika, azaz a polgári alapjogok kikezdése ilyennek mondható.

– A kormány politikusainak interjúiban rendre visszaköszön egy némiképp zavaros okfejtés arról, hogy a magyar kormány ellen valamiféle összeesküvés készült Európában, afféle támadás, amit nekik sikerült visszaverni. Volt ilyen? Netán ön is részese volt?

– Aminek én részese voltam és próbálok lenni, az a felek közötti kölcsönös megértés előmozdítása. Ez sokszor valóban nem könnyű. Három történet torlódott egymásra, ezért rendkívüli, és olykor zavarosnak tűnő a magyar–EU viszony az elmúlt egy év során. Az első egy sok éve húzódó túlzottdeficit- eljárás, amelynek keretében a bizottság jól ismert, kötött szabályok szerint járt el. A második úgy a 2011 végi törvényalkotási kampányra való reagálás, a bizottságnak részben hivatalból, részben a számtalan panaszra reagálva meg kellett vizsgálnia a megszületett törvények összhangját az EU szabályaival, és ennek szellemében kellett eljárnia. A harmadik ügy a pénzügyi segítségnyújtás, amelyért 2011 novemberében folyamodott a magyar kormány. A pénzügyi segítségnek pedig az EU és az IMF, mint minden hitelező, feltételeket szabna. E három történet egymásba fonódása valóban rendkívüli, ám külső támadásnak már csak azért sem lehet nevezni, mert mindhárom Magyarországon belülről indult.

– Íme, egy szép példa egy cikkből az imént említett gondolkodásra: „2012-ben egyértelműen lelepleződött, hogy az Európai Bizottság döntéseiben a politikai szempontok sok esetben felülírják a szakmaiságot. Ennek legnyilvánvalóbb példája, ahogyan Magyarországgal szemben viselkedtek, míg a déli uniós tagállamokkal jóval elnézőbbek voltak”. Ön tapasztalt ehhez hasonlót?

– A bizottság kínosan ügyel arra, hogy ugyanazokat a szabályokat egyforma mérce szerint alkalmazza; ne kivételezzen és ne legyen elfogult. A túlzottdeficit-eljárás esetében az elmúlt egy év fejleményei a bizottság álláspontját és eljárását igazolják. Tény, hogy a magyar gazdaságpolitika másfél év alatt nem tudta bebizonyítani, hogy jó úton jár, hogy jól megválasztott célokat megfelelő eszközökkel követ. A bizottság ezért javasolta a tanácsnak az utolsó figyelmeztetés eszközét, és valóban kiderült, hogy korrekciós intézkedések nélkül a költségvetési hiány nyolc év után is meghaladta volna az előírt szintet. Majd amikor a meghozott intézkedések után a bizottság javaslatára a tanács visszavonta a figyelmeztetést, nem zárta le a túlzott deficiteljárást a végrehajtási kockázatok miatt. Ez is beigazolódott, mert nem sokkal később a kormány újabb kötelezettségeket vállalt az úgynevezett munkahelyvédelmi program formájában, aminek a fedezetét csak nagyon későn kereste meg. A szavakkal nem érdemes játszani; a bizottság döntése egyszerre szakmai és politikai döntés. A lényeg az, hogy konzisztens és következetes legyen, és az unió egészét szolgálja ebben a nehéz helyzetben.

– Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában lazítottak a feltételeken, pedig ezek az országok messze voltak a 3 százalékos hiány teljesítésétől. Magyarországot viszont egyelőre nem engedték ki a túlzottdeficit-eljárásból.

– A spanyol, portugál és görög gazdaságok zsugorodnak, utóbbi például egynegyedével kisebb, mint volt hat évvel ezelőtt. Egyikük helyzete sem irigylésre méltó, és főleg nem árulkodik kivételezésről. Az úgynevezett programországok – Görögország, Írország és Portugália – esetében a hitelfeltételek még esetleges könnyítések esetén is roppant szigorúnak értékelhetők. Magyarországot két fontos tényező különbözteti meg tőlük: egyrészt sokkal régebbi keletű a túlzott deficit problémája, másrészt nem része az eurózónának. Márpedig az említett országok – Olaszországgal együtt – az eurózóna sajátos anomáliáitól is szenvednek, az eurózónával kapcsolatos negatív várakozások is húzzák őket vissza a recesszióba. Ettől semmilyen elemzés vagy döntés nem vonatkoztathat el.

– A magyar belpolitikában Európa, az Európai Unió megítélése új törésvonallá vált. A szélsőjobbon uniós zászlót égetnek, a kormánypártok köreiben gyarmatosításról beszélnek, míg az ellenzék sokszor éppen az uniótól várná a kormány megregulázását. Mit tehet ilyen helyzetben az EU és annak intézményei?

– Ha jól tudom, uniós zászlót egyszer égettek, a gyarmatosítás pedig inkább utcai demonstrációk nyelvezete, semmint a kormányé. Brüsszelben legalábbis soha nem hallani ilyesmit a kormány képviselőitől. A szélsőséges politikai megnyilvánulásokról – legyen szó akár retorikáról vagy szimbolikus tettekről – természetesen értesülnek az unió vezetői, és a többi tagország vezetői is. Ha az ilyesmi túl gyakori, az országimázsban maradandó károkat okoz. Mindez azonban nem vezethet oda, hogy bármely uniós intézmény megpróbáljon a belpolitika szereplőjévé válni, vagy azok valamelyiket helyettesíteni.

– Azt is halljuk, hogy az unortodox magyar gazdasági lépések – különadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása stb. – létjogosultságot nyertek mára szerte az unióban. Ön is ezt tapasztalja?

– A magánnyugdíjpénztárak államosítására a kísértés megvolt másutt is, ebben a formában azonban Magyarországot senki sem követte. A csehek épp most vezettek be tőkefedezeti pillért, és a szakma a magánpillérek térnyerésével számol a következő évtizedekben. A bankadó ebben a formában szinten egyedi, elsősorban a mértéke és a megfelelő konzultáció hiánya miatt. A magyar gazdaságpolitika, vagy annak egyes elemei akkor válhatnának példává, ennek akkor volna értelme, ha ezek által a magyar gazdaság kimagasló teljesítményt nyújtana. Erről azonban nem beszélhetünk. Ha a visegrádi csoportot tekintjük releváns összehasonlítási alapnak, akkor jól látható, hogy a magyar gazdaság saját súlycsoportjában sem teljesít fényesen.

– A jövő év Európában a költségvetési alkudozással folytatódik. A pénzügyi tárgyalások legnagyobb ellentmondása, hogy miközben a válság csökkenti a tehetősebb országok befizetői hajlandóságát, addig a szegényebb államok számára éppen krízishelyzetben nő meg az uniós pénzek jelentősége. Magyarországon 2009 óta csak uniós forrásból volt pénz közberuházásokra. Fel lehet oldani ezt az ellentmondást?

– Ha tisztán közgazdasági logikát alkalmazunk, a válság valóban a leszakadók nagyobb fokú támogatása felé mutatna. Ezt egyes nettó befizetők nehezen tudjak elmagyarázni saját közvéleményüknek, vagyis a közgazdasági logika alkalmazásának politikai akadályai vannak. Ezzel együtt is felelőtlennek tartom azokat a javaslatokat, amelyek a bizottság által javasolt költségvetési keretből tíz-, sőt százmilliárdokat akarnak lefaragni. Ha hozzávesszük azt, hogy az instabillá vált, polarizálódó eurózóna egyben tartásához is erősebb fiskális kapacitásra lenne szükség, ezt a negatív hozzáállást akar életveszélyesnek is nevezhetjük.

– Egyre gyakrabban mondják ki az unió vezetői a bűvös szót: föderáció. Ön szerint lesz föderatív Európa? Kimaradhat ebből Magyarország?

– 2012 egyik fontos eredménye, hogy polgárjogot nyert a tétel: az euró fennmaradásához új, föderatív elemekre van szükség. Mivel azonban nagy ugrásokat sok ok miatt nem lehet tenni, sokan keresik azt a pragmatikus utat, amelyen fontos föderatív elemek hozhatok létre teljes értékű európai föderáció nélkül. Elméletileg Magyarország kimaradhat ebből, bár kötelezettséget vállalt az euró bevezetésére, és gazdasága – élén a pénzügyi rendszerrel – az eurózóna által determinált. A bankunió eddigi története azt mutatja, hogy a kezdeti távolságtartást hamar felválthatja az óvatos lelkesedés, ha felismerjük, hogy az eurózóna stabilitása az eurózónán kívüliek számára is fontos érdek. Persze, ez idáig a bankunió legelső eleménél tartunk – ez a bankfelügyelet –, s a többi elemre mihamarabb szükség volna. Másrészt: 2012-ben polgárjogot nyert az a tétel is, hogy az EU többkörössé válhat: a belső kör szoros, föderatív együttműködése azoké, akik az eurót most, vagy a belátható jövőn belül használják, a külső kor pedig az az egy-két ország, amely biztosan kívül marad ezen hosszú távon is.

– Fogadna arra, hogy Nagy-Britannia az unió tagja marad?

– Erre egyetlen fontban sem. Főleg azóta nem, hogy Cameron miniszterelnök decemberben kijelentette: bármi lehetséges. A jövő év elején várhatóan nagy beszédet mond majd az EU-ról, és csak remélni tudom, hogy ez inkább pozitív lesz, mint negatív. Más országokban is előfordul, hogy a nemzeti politikusok maguknak könyvelik el az EU-tagságból fakadó előnyöket, a nehézségeket és kudarcokat pedig az EU-ra kenik, de e szempontból Anglia tényleg extrém eset. Ugyanakkor érzékelhető, hogy a másik 26 ország többsége egyre gyakrabban teszi fel a kérdést: mi értelme, hogy a britek minden döntésben részt vegyenek, ha szinte mindent csak hátráltatnak és becsmérelnek. Az elmúlt egy-két évben sokan, sok energiát fektettünk be abba, hogy a britek beismerjék maguknak: az EU-ból sok előnyük származik, van tere a racionális párbeszédnek, de garancia nincs a sikerre.

– Az ön szakterületének egyik legfontosabb történése volt a foglalkoztatási csomag elfogadása, amely a tagállamokat sarkallja több intézkedésre a munkanélküliség csökkentése terén. Sikerült előrelépni?

– A csomag sok-sok intézkedés alapjául szolgál. Rögtön az elfogadás után útmutatóul szolgált az európai szemeszter országspecifikus ajánlásaihoz. Az akkor elfogadottak szellemében döntött a bizottság az EURES mobilitási program megerősítéséről – ennek segítségével találhatnak munkát sokan más EU-tagállamokban. Hamarosan sor kerül az első háromoldalú munkabérügyi eszmecserére is EU-szinten, amire meg nem volt példa, viszont idővel a gazdasági kormányzás egyik kulcsává válhat. A csomag ágazati fejezetei pedig jól használhatók azokon a tárgyalásokon, amelyek keretében a bizottság és a tagállamok kialakítják az Európai Szociális Alap prioritásait. Új program indult a digitális szektor foglalkoztatási hatásainak kiaknázásáért is. A csomag tehát egy komplex kezdeményezés, amelyre valóban nagy szükség van, hiszen idő közben az újabb recesszió miatt a munkanélküliek száma nem csökkent, hanem nőtt az EU-ban.

– A foglalkoztatás növelésének egyik kulcsterülete a képzés. Ennek fényében mi a véleménye a magyar felsőoktatásban zajló folyamatokról és azokat kísérő tiltakozásokról?

– Az Európa 2020 stratégia értelmében az EU-ban – így Magyarországon is – növelni kell a felsőoktatásban résztvevők számát. Bővíteni kell a nyelvtanulási lehetőségeket. Messze nem mindegy, hogy mit tanítunk és tanulunk, de általában véve igaz, hogy a magasabb szintű iskolázottság versenyképesebb gazdaságot és jobb társadalmi viszonyokat eredményez. Ezért arra kell törekedni, hogy az oktatásba forrásokat vonjunk be. Minden olyan folyamat aggályos, ahol ezeknek az ellenkezőjét látjuk. A tiltakozásról az jut eszembe, hogy decemberben hunyt el Albert Hirschman amerikai társadalomtudós, akinek leghíresebb munkája a Kivonulás, tiltakozás, hűség címet viseli. A kivonulás itt nem az utcára, hanem a rendszerből történő kivonulást jelenti. Bár híve vagyok a hallgatói mobilitásnak, a rendszerből való tömeges kivonulást a legrosszabb forgatókönyvnek tartom, mivel az az egész hazai felsőoktatás tartós hanyatlásával járna együtt. A tiltakozás konstruktív módszer annak eléréséhez, hogy a rendszer a lehető legtöbb érintett érdekeit tudja szolgálni egyidejűleg, mégpedig magas színvonalon. Remélem, a fejlemények ebbe az irányba mutatnak, de az jól látható, hogy még nincs minden elem a helyén.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!