A magyar ipartörténet nagy sztorija a ruganymézgáról - happy end nélkül

Kolumbusz Kristóf 1495-ben azt látta a mai Haiti területén, hogy az índiók valamilyen rugalmas labdával játszanak. Visszatérve beszámolt a különös sportról, ám ez senkit nem érdekelt, mindenki csak a Hispaniola szigetéről hozott aranyat számolta. Mondhatjuk tehát, nem Kolumbuszon múlott, hogy a gumiiparra még vagy négyszáz évet kellett várnunk.

A bennszülöttek kaucsukkal labdáztak, az ő nyelvükön a fák könnyével – cahu = fa, chu = könnyezés. A kaucsukfa kérgét bevágták, majd a kifolyó, tejszerű nedvet tűz és füst hatásának kitéve rugalmas anyagot készítettek. Az így készült labda azonban előbb ragacsossá, majd keménnyé változott. Sebaj, gondolták az índiók, és kerestek egy másik fát.

Európában, sajnálatos módon, nem nő kaucsukfa, így a 19. század fordulóján, amikor a megveszekedett kitermelés miatt a kaucsuk ára meghaladta az ezüstét, egy angol úriember, bizonyos Henry Wickham 70 ezer kaucsukfamagot csempészett Európába. A magokat Angliában csíráztatta, majd Ceylonban és Malajziában ültették el.

Csirkéért gumi

Pesten az 1840-es évek elején létesült Kölle és Jung „ruganymézga”-gyára, a Stáció, a mai Baross utcában.

A magyar gumigyártást azonban 1882-től számítjuk, amikor is Shottola Ernő a Kerepesi úton létrehozta saját gyárát. Azonban tíz év sem telt el, és Shottola manufaktúrája az osztrák tőkések kezébe került: megalakult a Magyar Ruggyantaárugyár (MRG).

A részvények nagy része ekkor az amerikai Dunlop cég tulajdonában volt, ám a második világháború végén a pakett negyede – háborús jóvátételként – átkerült a Szovjetunióba. Ment a termelés, s bár a melósok bért nem kaptak, egy tál étel, borsó vagy bab mindig jutott nekik. Amikor elfogyott a kenyér, a vegyészeti osztály szakemberei kitalálták, hogy a kenyérliszthez 25 százalékban rizspúdert kevernek, ebből sütötték a kenyeret.

Az infláció idején áttértek a cserekereskedelemre: a vidékre vitt gumiért csirkét, pulykát és egyéb élelmiszert kaptak. S ha pénz is jutott, azért aranyat vettek. Így történhetett meg az, hogy az új forint bevezetésének napján, 1946. augusztus 1-jén 2000 forint készpénz és egy kiló arany lapult a vállalat kasszájában.

Az államosítás 1948. március 25-én érte el a gyárat. Nem ment könnyen… Kawka Marian Józsefet, az ÜB (Üzemi Bizottság) elnökét behívatták a Vasas Szakszervezethez, és kinevezték a Dorogi és Társa Gumigyár munkásigazgatójának. Ő, persze meg sem nézve kinevezését, azt hitte, hogy az MRG igazgatója lett. Eltartott néhány napig, amíg kiderült a tévedés…

A külföldi részvényesek miatt viszont egyelőre elmaradt az államosítás. Júniusban az Országos Tervhivatal felszólította a vállalatot, hogy azonnal fizesse be a 8 millió forintos nyereségét. Júliusban újabb 7,2 milliót követeltek, majd augusztusban közölték: még 31 milliót tartoznak befizetni. Ennyi pénz a világon nem volt, ezért szeptemberben 35 millió forint értékben megindultak a foglalások a gyárban. Az igazgatóság egyik tagját letartóztatták, egy másik idegösszeomlást kapott; majd a gyárat 1948 októberében elárverezték – melyen, mit tesz isten, az ÁVH, illetve az állam nyert.

Kinyílott a gumipitypang

Aztán jöttek a három- és az ötéves tervek. A gyapottermelés mellett ekkoriban komolyan felmerült a hazai kaucsuktermelés lehetősége is. Azt ugyan sejtették, hogy a Hortobágyra aligha telepíthetnek esőerdőt, de valakinek bekattanhatott a gumipitypang név, mert a tervhivatal 1952-re 6000 hold pitypang elvetésére adott utasítást – amiről csak később derült ki, hogy az ebből nyert alapanyag ugyan vacak, viszont lényegesen drágább, mint az import… De – hiszen tudvalevő, hogy a szakszervezet, valamint a párt és a KISZ, amely győzelemre visz – mégiscsak lett Magyarországon gumigyártás. És ami azt illeti, a kétkezi melósok az ötvenes években igencsak jól érezték magukat a Kerepesi úton. A felépítők hatezer forintot kerestek, a fiúk a Keleti melletti Gödörben találkoztak munka után. Egy ízben, a sokadik „mindenki a vendégem!” felkiáltást követően a csapos rendőrt hívott, mert ugyan honnan is lehetne ennyi pénze valakinek.

A gyár történetében a hatvanas-hetvenes évek jelentették a csúcsot.

Legkeresettebb termékük a szerte a világon nagy elismerést szerzett olajipari mélyfúrótömlő volt. Ugyancsak szép hasznot hozott a Taurus gumiabroncs, amely egy időben olyannyira a hazai autózás alapvető szereplőjévé vált, hogy még dalban is megemlékeztek a gyárról. Pedrofon zenekar – IFA megy a hegyen. Hogy aszondja: „IFA megy a hegyen, / Ikarus a kasznija, / Taurus a gumija / Ha-ha, de megy ez az IFA…”

Ebbe bele lehet pirulni Az ötvenes években magam is kipróbálhattam a Taurus termékei közül a traktorokhoz készült gumibelsőt: abba csimpaszkodva lubickoltam a Balatonban. A méretes belsőkből befelé egy rézcső állt ki, eredetileg azért, hogy fel lehessen fújni a kereket, de a Balatonban leginkább azért, hogy felsértse az embergyerek oldalát… Mindenki megismerte márkaneveiket: Cordatic, Palma, Emergé. Ami az utóbbit illeti – ma is elpirulok hallatán.

Ugyanis a hatvanas években – amikor is Cseh Tamástól tudjuk: „nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma” – haverjaimmal kezdtük felfedezni a másik nem féltett titkait. Az idő tájt jelent meg az a bizonyos latex áruféleség, amelynek funkciója volt megakadályozni a nem kívánt terhességet. Persze kérni nem mertük, sóvárogva néztük a pénztárgép melletti kosárkát, tele „Emergével”.

És világhírt hozott a gumimatrac is; hiszik, hogy a hetvenes években a földkerekségen minden harmadik gumimatrac a Taurusban készült? Sőt az sem lehetett véletlen, hogy az ismert szocialista krimiíró, Matyasovszky Jenő egyik Hódtörténete állítólag a Taurusban játszódott. A gonosz kapitalisták aljasul mesterkedtek: el akarták lopni a szocialista vállalat világszabadalmát, az olajipari mélyfúrótömlő gyártástechnológiáját, de a dolgozónak álcázott Hód közbelépett…

Három, végzetes csapás

A gyár története innentől erősen lejt. A ’90-es évek elejére csőd közeli állapotba került. Ezekről az időkről legjobb megkérdezni a gyár utolsó előtti magyar vezérigazgatóját: dr. Palotás Lászlót.

– Bár majd harminc évet dolgoztam ott, de vezérigazgató alig két évig: 1990–1992 között voltam. Pontosan máig sem tudom, miért váltottak le – azt hiszem, az MDFkormány túl „vörösnek” tartotta a Taurust.

– És az volt?

– Honnan nézzük? A két háború között itt dekkoltak az akkori munkásmozgalom „sztárjai”: Hámán Kató vagy éppen Fürst Sándor. Az ötvenes években viszont nálunk találtak menedéket a deklasszált elemek: grófok, miniszteri főtanácsosok, méltóságos urak sepregették a gyárudvart… Ezzel együtt a Taurus a szocialista nagyipar egyik zászlóshajójának számított. De nem színezném, inkább azt mondanám: páratlan szellemi műhely volt, olyan szellemi potenciál dolgozott itt, amelyre méltán lehetett büszke az ország.

– Nekem viszont valami azt súgja, hogy ha valamire nincs szükség Magyarországon, az a gumigyártás. Mert ugyebár nincs alapanyag – még korom sincs –, és nincs akkora piac sem, ami gazdaságossá tenné a gyártást. Vagyis?

– A kérdésében megbúvik a válasz: a világon sorra zárnak be a nagy gumigyárak. Jó, ha marad két tucat a több százhoz képest. Autóköpenyt nem lehet évi néhány százezres darabszámban gyártani – a Kerepesi úti gyár 500, legfeljebb 600 ezres termelésre volt képes –; a gazdaságosság évi többmilliós darabszámnál kezdődik.

– Ezt azért gyaníthatták korábban is…

– Gyanítottuk, de a KGST – ahogy annyi más iparágban – eltorzította a valóságot. Amikor pedig megszűnt a KGST – tovaris konyec! –, az addigi húszmilliárdos árbevételünk azonnal a felére csökkent. A gyár néhány évvel korábban hatalmas hiteleket vett fel, így azokat a piac összeomlása után már nem tudtuk fizetni.
Harmadrészt megszüntették az abroncskereskedelemben élvezett monopóliumunkat: addig ugyanis bármilyen autógumit csakis rajtunk keresztül lehetett értékesíteni.
Ez a három „csapás” felért egy kivégzéssel. A Michelin valójában megmentőként érkezett 1996- ban. Egész eddig vitték a boltot – amit most bezárnak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!