Tönkrement kistermelők, kartellgyanú, harc a feldolgozókkal. A lengyelek a spájzban, és persze megint a kínaiak. Sorvadnak az egykor legendás szabolcsi almáskertek, pedig az állam mindent megtesz, hogy életben tartsa a családi gazdaságokat. Amivel szépen meg is öli őket. Apropó: azt tudták, hogy nálunk termelik a legtöbb bodzát Európában? És azt, hogy ma már a kutyának sem kell?
Bár az elmúlt években, ilyenkor nyár végén újra és újra előjön a téma, a dübörgő gazdaságról és a migránsáradatról szóló hírek mellett ma már csak az agrárügyek iránt fogékony olvasókat és magukat a termelőket érdekli, hogy „tiltakoznak a szabolcsi almatermesztők a lehetetlenül alacsony felvásárlási árak miatt”, és hogy „a gazdák keményebb eszközöktől sem riadnak vissza”. Ilyenkor általában kiderül, hogy Nyugat-Európában, de még Lengyelországban is többet kapnak a gazdák az almájukért, mint itthon, ami azért már tényleg skandalum!
Magyarországon is világhírű
A magyar alma egy kicsit olyan, mint a magyar foci. Büszkék vagyunk a múltjára, és széttárjuk a karunkat, amikor arról van szó, hogy hová jutott.
Magyarország, a maga 34 ezer hektárjával még mindig egyike a világ 20 legnagyobb almatermelőjének és 10 almasűrítmény-előállítójának. Ha csak ennyit tudunk, van ok az örömre: kevés olyan dolog van a világon, amelyről elmondhatjuk, hogy benne vagyunk az első húszban. Sokkal borúsabb a kép, ha tudjuk: néhány évtized alatt a magyar almáskertek elvesztették területük 40 százalékát, magyarul: egyre többen húzzák le a rolót, és vonják ki földjüket az almatermesztésből.
Pedig a hagyományos magyar fajták, a jonatán és starking finomak, lédúsak, ízletesek… csak éppen eljárt felettük az idő. Ma már inkább a Boskoop, a Pink Lady, a Braeburn, a Granny Smith vagy a Cox Orange megy, ezek közelebb állnak az európai vásárlók ízlésvilágához. Egy jonatánültetvényről viszont nem lehet Gálát szüretelni. Sőt! Sokszor jonatánt se. Az egyre szeszélyesebbé váló kelet-közép-európai időjárás kiszámíthatatlanná teszi a gazdák életét. Ahol tavaly hektáronként 40 tonna alma termett, idén lehet, hogy csak 18. Ez az utóbbi szám egyébként egészen közel van a magyar termésátlaghoz (15,6 tonna). Miközben az európai vetélytársak közül a lengyelek 30, az osztrákok és az olaszok 50 tonnánál tartanak
„Ennél is nagyobb probléma azonban az a hazai sajátosság, hogy nálunk a megtermelt alma 70-80 százaléka léalma, miközben a lengyeleknél csak 50 százalék, az osztrákoknál és olaszoknál meg kevesebb mint 30 százalék – mondja Raskó György nagybirtokos, közgazdász. – Náluk a léalmát az étkezési minőségből kieső alma adja, ráadásul Szabolcsban az ültetvények szinte egésze csak léalma minőséget termelnek. Ez totális kudarc és szégyen, ne csodálkozzunk, hogy az almaültetvények területe rohamosan csökken” – teszi hozzá az Antall-kormány egykori államtitkára.
A lé határozza meg a tudatot
A szabolcsi almatermelők idén azután zárták le az utakat és kezdtek tüntetni, hogy az osztrák tulajdonú Austria Juice Kft. kilogrammonként 13 forintra hirdette meg az ipari alma átvételi árát. (A gazdák legalább 25 forintot szeretnének elérni.) Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének (Magosz) elnöke szerint csak az „őrült profitéhség” indokolja az indokolatlanul alacsony felvásárlási árat. Ha a tiltakozás nem vezet eredményre – mondta Jakab –, a gazdák keményebb eszközöktől sem riadnak vissza. Emellett megjegyezte: vizsgálni kellene a térség feldolgozóinak kapcsolatát, mert szerinte „kartellgyanú merülhet fel”. Ez azonban nem igaz – állítja Tóth-Kurmai Viktória agrárközgazdász, aki a napokban publikálta a kérdésről írt doktori értekezését. A feldolgozók nem használják ki az almatermelők kiszolgáltatottságát, csupán a piac működik. Az almasűrítmény világpiacán igen éles verseny van, és az árat nem mi határozzuk meg. Régebben, amikor a világ termelésének 8-9 százalékát adtuk, közelebb álltunk ehhez, mára azonban 3 százalékon rekedtünk. A legnagyobb játékos Kína és újabban Lengyelország. Ők adják a világexport csaknem 60 százalékát. Az elmúlt 3 év átlagában az almasűrítmény ára nagyjából 24 forint volt, ennél többet a feldolgozók a jövőben sem fognak fizetni érte, mert különben lehúzhatnák a rolót – állítja Kurmai-Tóth Viktória. És ennyit is csak akkor tudnak fizetni, ha elegendő mennyiségű és minőségű alma áll rendelkezésre.
A méret a lényeg
A magyar almáskertek átlagos mérete 1,5-2 hektár. Ezek többsége úgynevezett családi gazdaság, ahol apáról fiúra száll a föld, a fa, a technológia. Az itt gazdálkodók minden évben megtapasztalják, milyen „nehéz a kicsik élete”. Ahhoz tudniillik, hogy tartani tudják a lépést az európai vagy a kínai termelőkkel, új ültetvények telepítésére, folyamatos öntözésre és a talaj táplálására volna szükség. Ezt nevezik intenzív termelésnek. Ez viszont költséges mulatság: az 1-2 hektáron gazdálkodóknak egyszerűen nem éri meg. Számítások szerint az úgynevezett minimális üzemméret ebben az ágazatban 20 hektár. Vagyis, ha összeáll 6-8 gazda vagy 1-2 falu, már képesek gazdaságosan termelni. A kicsik viszont – az öntözés és intenzív technológia hiánya miatt – akár a termelésük 100 százalékát is elveszthetik egyik évről a másikra, amivel nemcsak önmagukkal „szúrnak ki”, hanem a feldolgozókkal is. (Olaszországban a hozamingadozás jellemzően 20 százalékon belül van, Ausztriában még ennél is kisebb – mondja Raskó.)
Hogy a helyzet mégsem reménytelen, a lengyelek példája mutatja. Ők a miénkhez hasonló családi gazdaságokban termelnek, a magyarhoz kísértetiesen hasonló éghajlati viszonyok közepette. Csak éppen rájöttek arra, hogy a siker érdekében szövetkezniük kell, nincs más megoldás. (Csak zárójelben: Lengyelországban korábban nem működtek a magyarhoz hasonló termelőszövetkezetek. Úgy tűnik, néha hasznos a negatív tapasztalat hiánya.)
A támogatás – halál
A 2000-es évek elején Európában bodzahiány volt. Az akkori kormányzat pedig vastagon támogatni kezdte azokat a családi gazdaságokat, amelyek belevágtak a „bodzázásba”. Az eredmény az lett, hogy mára a miénk Európa legnagyobb bodzatermése… amire egyre kisebb az igény. A folyamatosan dotált gazdák azonban képtelenek egyik napról a másikra váltani.
A magyar már csak olyan, hogy szereti a tulajdont. Kelet-Közép-Európában nálunk a legmagasabb az egy gazdára eső traktorok, kombájnok és egyéb mezőgazdasági nagygépek száma. A hozzánk érkező uniós támogatásból nyakra-főre veszik a gépeket, amelyek aztán évente 250-300 órát dolgoznak, a többiben a csűrben porosodnak. „Nagyjából ugyanez a helyzet az almával és minden mással – mondja Raskó. – Az uniós agrártámogatások szétosztása nemzeti hatáskör, a magyar kormány pedig nem a gazdaságosságot vagy a megtérülést nézi, hanem a politikai hasznot. Támogatja a családokat, következésképpen a családi gazdaságokat is, miközben minden gyakorlati érv ez ellen szól.” Nem véletlen, hogy miközben a szabolcsi kistermelők buknak, a nyugat-magyarországi almások virágzanak. Igaz, ezek többségükben osztrák vagy olasz tulajdonban vannak, és egyik sem kisebb 20 hektárnál. Szinte mindegyik rendelkezik saját feldolgozóval, léüzemmel, így nincsenek kitéve a felvásárlóknak.
A támogatásból élő magyar gazdák pedig 2020- ban, amikor elapadnak az uniós források, ott fognak állni az európai piacon az eladhatatlanul drága almájukkal.
FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
