A nő, ha vicces

Amikor az ember három sztendapos lánnyal készül interjúzni, elmegy, megnézi őket a színpadon, aztán elolvas mindenféle szakirodalmat. Már csak hogy jól értelmezte-e, amit látott. Például az Evolúció és Emberi Viselkedés című szakfolyóiratban Eric Bressler és munkatársai azt fejtegetik, hogy a férfiak és a nők egészen másként értékelik a humorérzéket a partnerükben. A férfiak azokat a nőket szeretik inkább, akik őket találják humorosnak, nem pedig azokat a nőket, akik csak úgy, maguktól humorosak. Egy Geoffrey Miller nevű pszichológus pedig azt mondta, hogy az ősi férfinak az intelligenciája és kreativitása fitogtatásához volt szüksége humorérzékre, vagyis a humor önmagában valamiféle genetikai értéket hordozott. A nők vonzódtak az ilyen férfiakhoz, a férfiak pedig olyan nőket kerestek, aki vevő volt a humorukra.


Nincs női humor

Zabolai Margó a bontatlan kókuszdiók és más női problémák avatott szakértője, a Magyarország, Szereplek! című sztendapos tehetségkutató győztese (mellesleg szociolingvisztikával foglalkozó nyelvész) meséli, hogy az egyetemen két éven keresztül járt konferenciáról konferenciára, és beszélt a szexizmusról. És soha nem történt semmi. „Ez jutott az eszembe a döntő előtti napon, és azt mondtam, akkor legyen, miért is ne? Beszéljünk a menstruációról! Aztán jöttek a pasik, hogy húúúú… ezt azért mégsem kellene. Miközben ők is szívesen poénkodnak ezzel a témával, csak amit mondanak, az egyáltalán nem vicces.”

„Vannak témák, amelyekben a nők személyesebben érintettek, mint a férfiak. Vagyis egy sztendapos, aki történetesen nő, elővehet olyan témákat, amiket a pasik már régen lerágtak. És talán még érdekesebb is lehet!” – mondja Ács Fruzsina, aki szerint ennek ellenére (vagy ezzel együtt) nincs női humor és férfi humor. Legfeljebb női és férfi nézőpont. „Most láttam Ali Wongot, egy ázsiai csajt, aki a Comedyn sztendapol. Ő az, aki hét hónapos terhesen beszélt a vetéléséről és a mesterséges megtermékenyítésről.

Nagyon bátran és őszintén nyúlt ezekhez a témákhoz, emellett nagyon vicces is volt. És nem azért, mert ázsiai, nő és terhes, hanem mert úgy fogta meg a témát, ahogy előtte még senki. Azért nem hiszek a női és férfi humorban, mert olyan nincs, hogy egy nőnél máshol jön a poén, mint egy pasinál.

A poén, az poén.” Fruzsina pszichológiát tanul az egyetemen, így ehhez a kérdéshez is tudományos alapossággal áll hozzá.

„Négyféle humorstílust különböztet meg a pszichológia: az agresszív humort, az énleértékelőt, az énvédőt és a kapcsolatépítőt. Tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeket másképp használják a férfiak, és másképp a nők. Mi jobban szeretjük a kapcsolatépítő, sztorizgatós, „mi volt a gyerekkel?” típusú dumákat. A férfiak társaságban jobban kedvelik az agresszív humort, amiben nincs semmi különös. Nekik jól áll a dominancia, egy nőnél ez visszatetsző lehet. A nőknél szerintem az énleértékelő humorral kell vigyázni, mert elveszti azt a pluszt, amit a nőiessége hozzáad a színpadon. Vagyis azzal nincs bajom, ha elmondom, hogy milyen problémáim vannak, de ez főleg akkor vicces, ha azt mondom, hogy ezzel nekem nincsen bajom, megvannak a stratégiáim, hogyan jöhetek ki belőlük.”

Margó szerint a sztendap olyan, mintha párbeszéd lenne. Egy intellektuális adok-kapok, még akkor is, ha ez ebben a műfajban teljesen egyoldalú. „Felmész a színpadra, és beszélgetsz a közönséggel. Nagyjából úgy, mint amikor a nagy dumás csávó megpróbál lenyomni téged. És ebben ugye van egyfajta dominancia. Lehet, hogy ezt egy nőtől kevésbé tűrik el, mint egy férfitól. Talán ezért van kevés női sztendapos. De erre meg én azt mondom: legyen ez az ő problémájuk. Majd hozzászoknak!”

„A közönségnek a fele általában nő, és a férfiakon is azt szoktam látni, hogy élvezik ezeket a poénokat” – mondja Fruzsina. Nagyjából idáig jutunk, amikor megérkezik Ráskó Eszter.

„A kedvenc női sztendaposom!” – kiált fel Margó. Eszter egy családi vakbélgyanú miatt késett, de azonnal ráérez a beszélgetés addigi emelkedettségére. „Nők sztendapolnak? Nagy dolog. Nálunk ez ilyen tabudöntögető téma, de Amerikában már herótjuk van az embereknek a női humoristáktól, annyi van belőlük. Néhány évvel megint le vagyunk maradva. Ami egyébként azt is jelenti, hogy baromi nagy a felelősségünk. Mert egyikünk sem abból akarna megélni a színpadon, hogy nő, hanem abból, hogy jó. Márpedig attól, hogy nő vagyok, még nincs rajtam a „Kritika alól mentesítve” pecsét. Ha szar vagyok, hát szar vagyok, tessék nekem megmondani!”

Esztert általában nem lehet nem észrevenni, tudniillik testméretei nem átlagosak. Illetve átlagosak, csak egy másik koordináta-rendszerben. „Én nagyon sokat beszélek arról, hogy nő vagyok, nem átlagos testméretekkel. Úgyhogy van tapasztalatom abban, hogy kell együtt élni az ilyesmivel. Szívesen beszélek olyan dolgokról, amelyek kínosak lehetnek hanyatló társadalmunkban” – mondja, majd meghajol a másik két lány felé, akik az utolsó szavait kitörő tapsviharral jutalmazzák.


Teljesítmény és nemi szervek

„Igazából nem is tudom, miről beszélgetünk itt? Itt ülünk a színpad sarkában, a fellépésünk előtt egy órával, és arról beszélünk, hogy jé, mi nők vagyunk, és sztendapolunk! Ez elég gáz, és nem minket minősít, hanem azokat, akik szerint ez érdekes.

Én nem akarok egyenként odamenni mindenkihez, hogy azt mondjam: figyu, srácok, a nők is emberek!” Esztert kissé elragadja a hév, de aztán megmagyarázza.

„Cigánynak lenni se gáz, zsidónak se, nőnek se. Akinek ez fontos, az persze kérje ki magának! Én egy extrém módon emancipált nő vagyok, ami azt jelenti, hogy soha életemben nem éreztem magam rosszul amiatt, ami vagyok.” Ráskó Eszter pszichológus, de már egy ideje egy kis cég HR-mendzsere.

Munkatársai többségében férfiak – „kandúrok”, ahogy ő mondja –, de neki soha nem volt gondja abból, hogy a humort használta fegyverként. „Ma még olyanok vagyunk, mint a fúziós konyha – mondja. – Nem döntöttük el, hogy szeretjük-e vagy nem, de azért már hajlandóak vagyunk megkóstolni. Azt gondolom, hogy néhány év múlva az én egyéni teljesítményem sokkal fontosabb lesz, mint a nemi szervem formája. Egy darabig lehet viccelődni azzal, hogy kövér vagyok és nő, de egy idő múlva már azért ennél több kell ahhoz, hogy lerángassanak a színpadról.”

„Na, akkor foglaljuk össze – mondja Margó, és az órájára néz. Húsz perc múlva hét, gyülekezik a közönség, nekik meg készülniük kell a ma estére. –

Lehet, hogy NEKÜNK nincs humorunk, de ezt ne most döntsük el, hanem mondjuk két év múlva. És ha akkor kiderül, az sem azt fogja jelenteni, hogy nincs női humor, legfeljebb azt, hogy nekünk nincs. Az biztos, hogy több időbe fog telni nekik, amíg annyira neutrális lesz a jelenlétünk, mint Bödőcsnek vagy Kovács András Péternek.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!