Abszurd gyógyír – Dolák-Saly Róberttől még sosem kérdezték meg, amit interjúnkban olvashat

– Most jelent meg a Librinél az Agyatlantisz, avagy az ember tragédia sokadik újrakiadása. Összeszámolva a könyv, vagyis feltételezhetően Dolák-Saly Róbert agyának részeit, a viccek mögött feltűnően sok a sötét árnyalat: Szorongázsia, Hipochondria, Letargia, Szkizofrénia, Patológia. Törvényszerű, hogy egy humorral szakmányban foglalkozó ember alapvetően ilyen legyen?

– Nem hiszem, hogy több sötét árnyalat van egy humorral foglalkozó ember agyában, mint bárkiében. Leszámítva a hurráoptimista slágerszerzőket, a csendéletek és a szerelmi idill megjelenítőit, az összes művészeti alkotás valamilyen tévedésről, fogyatékosságról, kizökkentségről vagy igazságtalanságról szól. Különben unalomba fulladna minden, ami a színpadon, a vásznakon történik. Én kívánom mindenkinek, hogy annyit nevessenek, amennyit én a hétköznapokban.

– Min tud nevetni?

– Például a macskáimon és a kutyáimon tartósan tudok nevetni. Elég egy mozdulat vagy fekvési póz, és én már kész vagyok. Amikor esznek a macskák, sokszor közel tartom a fülemet, hogy hallgassam azt az aranyos csámcsogást, amit művelnek, aztán utánozni kezdem őket, amit persze ők döbbenten néznek, hogy mi bajom van.

– Tizenkét éves volt, amikor édesapja gyanús körülmények között meghalt. A hivatalos verzió szerint vonat gázolta halálra, de azóta sem zárták ki, hogy megölték. Egy kisgyerek, akinek az édesapja gyanús körülmények között megy el, törvényszerű, hogy utálja és ellenségnek fogja fel az egész világot. Mennyire igaz ez önre, és hogyan tudta feldolgozni ezt az élményt?

– Egyrészt az előző válaszaimban a válaszok. Másrészt, ha voltak is félelmetes időszakok az életemben, idővel föléjük nőttem, és rendeztem magamban. Különben is az abszurd humornál jobb lelki gyógyírt nem ismerek. Na, meg a közönséggel való rendszeres találkozások is kiváló hatásúak.

– Zenésznek készült, barátai szerint ma is elsősorban annak tartja magát. Tragédiának éli meg, vagy már beletörődött, hogy nem rockzenészként, hanem Naftalin Ernőként vagy Anti bácsiként fog emlékezni önre az utókor?

– A hírek nem pontosak. Semmiért nem cserélném fel azt az életutat, amit az abszurd műfajjal bejártam. Sokkal tágabb lehetőségeket nyitott meg ez a munka, ahol kedvemre zenélhetek, és könyveket sem írtam volna, ha nem ezt választom. Ráadásul a legmagasabb elismeréseket kaptam meg egyetlen rocklemezemmel és egyetlen, gyerekeknek szóló lemezemmel, csupán a folytatásról mondtam le olyan dolgokért cserébe, amik jobban izgattak. És ne feledjük: rockzenésznek lenni nem az életminőség csúcsa. Ahogy semmi sem az, a többi művészeti ággal szembeállítva. Amit mondani szoktam erről, csupán az, hogy még van némi adósságom – elsősorban – magammal szemben, és a fiókomból lehet, hogy még előveszek úgynevezett komolyabb témájú zenei produkciókat is, ami új színfoltja lesz a tevékenységemnek.

– Elnézve a mai közállapotokat, szinte biztos, hogy az abszurd humor az egyetlen, ami kifejezi a kort, amiben élünk. Eközben színpadon sosem foglalkozik napi politikával. Attól tart, hogy ha elkötelezi magát az egyik oldal mellett, akkor elveszti a közönsége másik felét, vagy inkább úgy gondolja, hogy nincs ma a politikai porondon olyan alakulat, gondolat, eszme vagy bármi más, ami mellett vagy ellen érdemes lenne elköteleződni?

– Egyértelmű nem a válaszom. Semmilyen számítás nincs a dolog mögött. A mi műfajunk már akkor indult, amikor itt még egypártrendszer volt. Engem egyáltalán nem érdekelt soha politikával foglalkozni a színpadon. Az abszurd emelkedettebb műfaj annál, hogy leragadjon az aktuálpolitika kritizálásánál. A politikát legfeljebb csak általánosságban érintjük, akkor is teljesen más szempontból. Például van egy jelenetünk Szászi Mónival, aki riportert játszik, én pedig mint miniszter kizárólag szexuális utalásokkal traktálom, figyelmen kívül hagyva a politikai kérdéseit. A legszélsőségesebb megnyilvánulásom ebben a témában az volt, amikor 1986-ban Kádár János hangján udvaroltam Bálint Beának (ex LPL-tag). Azt is a humora miatt vittük színpadra, és semmi politikai áthallás nem volt benne. A hülyeségről mint általános emberi tulajdonságról szoktam beszélni, és nem érdekel, hogy akkor éppen ki a hülye.

– Amikor önök több mint 30 éve elkezdték a L’art pour l’artot, fantasztikus újításnak tűnt. Ma a stand up a legnépszerűbb műfaj a humorban. Egy ember kiáll a színpadra, és mindenféléket beszél. Látni már, hogy mi jöhet a stand up után, vagy a következő évek is erről szólnak majd a humorbizniszben?

– A L’art pour l’art története kicsit emlékeztet a világvége jóslatokhoz. Időnként felröppen a hír, hogy na, ezt vagy azt már nem éli túl a társulat, ahogy az annak idején Hofival is történt, és aki élete végéig aktuális tudott maradni. Szerintem a társulatnak nem kell félnie, mert annyi kis találmánya van, amit csak nálunk kaphat meg a közönség, ezért is vannak 31 év után telt házaink. Különben is erről a megközelítésről több dolog is eszembe jut. Amióta világ a világ, éltek emberek egyedül, de aztán divatba jött a szingli kifejezés, ami trendinek tüntette fel azt, ha valaki pár nélkül élt. Amióta kabaré létezik, humoros történetekkel kötötték át a jeleneteket, vezették be a műsorokat a színpadon, csak akkor konferansziéknak hívták őket, lásd Darvas Szilárd vagy Komlós János stb. Tehát ebben semmi új nincsen. És természetesen ennek a műfajnak is megvannak a zseniális képviselői. Van olyan stand upos előadó, akit én javasoltam, hogy kerüljön be a döntőbe, amikor a rádiókabaré humorfesztiváljának zsűrijében ültem. Imádom a tehetséges dolgokat, és örülök, ha bármilyen műfajban láthatom, hallhatom a képviselőit. Hogy mi lesz ezek után? Ugyanaz, csak más néven hívjuk a műfajokat. Javaslom a humor helyett a vihánc kifejezést. Biztos minden humorista, beleértve minket is, új karriert kezdhet.

– Hatvankét évesen már elég tapasztalata van az embernek, talán több is, mint kéne. Van olyan kérdés, amit ennyi idő alatt nem tettek fel újságírók, pedig nagyon szeretett volna beszélni róla?

– Igen, van! Sosem tették fel a kérdést, hogy milyen humora van a feleségemnek.

– Milyen humora van a feleségének?

– Tündéri! És akkor már el is mondom, hogy érdemes megkeresni a Madame Fregoli című blogoldalát, mert nagyon szórakoztató. Köszi, hogy megkérdezte, mert kár lett volna kihagyni.


+1 kérdés
– Szeretném tolmácsolni a Vasárnapi Hírek szerkesztőségének forró üdvözletét, ami – teljes munkássága mellett – főleg a diafilm műfaj sajátos újraértelmezésének szól. Hogyan születtek Leopold porondmester diavetítései, a Winnetou, a Lackó Mackó kalandjai, az Öreg néne őzikéje és a többi?
– Több lépcsős volt a folyamat. Egyszer régen, még az Ódemenciás tengeren is túl, volt egy kirándulása a L’art pour l’art Társulatnak valahol a Velencei-tó környékén. Tévéműsorírásra gyűltünk össze. Ott találkoztam egy cirkuszi műsort reklámozó autóval, amely előttem haladt, és hangszórókon át üvöltötte félig németül, félig tört magyarsággal, hogy: „Achtung, achtung! Este előadás! Zwanzig Uhr, mindenki jöjjön! Lesznek oroszlán, kameruni törpekecske, páviánmajom, mindenki jöjjön.” Na, ekkor kapcsolódtam be a történetbe, és tölcsért csinálva a kezemből kiabáltam én is, hogy: jöjjön, aki szerepelni akar: oroszlánok, zebrák, kígyók jöjjenek! Aztán, amikor a társulat tagváltozásokon ment át, az új formáció új műsorszámokért kiáltott. Első estünk a Winnetou volt. Kértem, hogy a menedzser szerezzen be indiános diafilmeket, és egy vetítőt. A stúdió pihenőjében vetítettük le őket, és a „velencei” hirdetős hangon kezdtem el ösztönösen narrálni a diákon lévő történéseket. Mindenki szétröhögte magát, így indult a vetítés hosszú útjára.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!