Egy hónap telt el az új amerikai elnök beiktatása óta, és a világ azóta is lélegzet-visszafojtva figyeli, vajon hogyan alakul az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája Donald Trump irányításával.

 
 

Annak ellenére, hogy a sok elemző és néhány nemzet vezetője is régóta rendszeresen „temeti” az USA globális vezető szerepét, az ország még mindig a legerősebb katonai és gazdasági hatalom, és a legtekintélyesebb demokrácia a világon. Ezért kulcsfontosságú, hogyan áll hozzá a világ legveszélyesebb konfliktusgócaihoz. Egységes, világos elvek alapján kialakított „Trump-doktrína” egyelőre nem látszik, sőt! A külpolitika-csinálás kaotikus rendszert kezd felvenni: a januárban hivatalba lépett elnök egy sajtótájékoztatón tesz egy kijelentés, amely szembe megy az évtizedes amerikai külpolitikával és óriáshullámokat vet diplomáciai körökben.

A kormányzat más tagjai ekkor gyorsan javítanak: elmagyarázzák, hogy az elnök nem úgy gondolta, és megerősítik, hogy az Egyesült Államok álláspontja alapvetően nem változott.

Az ismert mondás szerint az amerikai külpolitika olyan, mint egy óriási anyahajó: ha egyszer elindult egy irányba, nehezen fordul másik irányba. Éppen ezért Donald Trump sem tudja azonnal visszájára fordítani elődei munkáját. Ám egymásnak ellentmondó kijelentéseivel a Fehér Ház szinte minden nap diplomáciai bonyodalmakat okoz. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy még az elnök közvetlen környezetében sem tisztult le, ki miért felelős. A legtöbb volt elnöknek nincs is, nem is volt doktrínája, mert folyamatosan kell reagálniuk a világ eseményeire, ám Trump esetében ennél többről van szó, írja a tekintélyes Foreign Policy hasábjain Jon Finer. A Harvard Politikai Intézetének kutatója, John Kerry egykori külügyminiszter kabinetfőnöke szerint nem arról van szó, hogy „az Egyesült Államoknak ebben a pillanatban egyáltalán nincs külpolitikája. És ezalatt nem azt értem, hogy a politikáját ellenzem, vagy hogy a Trump-csapat még épp csak beletanul a munkába. […] szinte minden fontos kérdésben példátlan mértékű a zűrzavar.”

Ezt csak súlyosbítja, hogy a külügyminisztériumban kulcsfontosságú pozíciókat még mindig nem sikerült betölteni.

Rex Tillerson külügyminiszter pedig „eltűnt” a nyilvánosság elől, illetve meg sem jelent ott kinevezése óta. Nem vett részt főnöke diplomáciai tárgyalásain, sajtótájékoztatót nem tart. Sőt, maga a külügyminisztérium sem tartotta meg szokásos délutáni sajtóértekezletét az új elnök beiktatása óta – ilyen hosszú szünetre több mint ötven éve nem volt példa.


NATO. Ennek egyik legfontosabb és legjellemzőbb példája a NATO-részvétel volt.
Az új amerikai elnök egy nagy vihart kavart interjúban közölte, hogy az északatlanti katonai szövetséget elavultnak és idejétmúltnak tartja, és hogy az európai tagországok nem támaszkodhatnak arra, hogy majd az USA úgyis megvédi őket. Ez azonnal pánikot keltett a brüsszeli folyosókon és az európai fővárosokban. Ám James Mattis védelmi miniszter és Mike Pence alelnök a múlt hét végén számtalanszor nyomatékosította a müncheni biztonságpolitikai konferencián: az USA elkötelezett a NATO- tagság iránt és megbízható partnere európai szövetségeseinek.


Oroszország. A Trump-elnökség legkényesebb külpolitikai kérdése Putyin birodalma,  hiszen bebizonyosodott, hogy az orosz titkosszolgálatok megpróbálták befolyásolni az elnökválasztás eredményét, Michael Flynn nemzetbiztonsági tanácsadónak azért kellett máris távoznia, mert túl szoros kapcsolatot tartott fenn az orosz nagykövettel. Feltűnő volt, hogy az elnök már kampánya során minden külföldi ország vezetésével „keménykedett” és szigort ígért – kivéve Moszkvát. Vlagyimir Putyin orosz elnökről kivétel nélkül mindig elismerően nyilatkozott. Azt hangsúlyozta, hogy jól ki akar jönni a Kremllel és együtt kell működni az oroszokkal. Felmerült az is, hogy Trump hatalomra lépése után nagyon hamar visszavonhatja az Oroszország elleni gazdasági szankciókat. Ám saját alelnöke, Mike Pence a múlt hét végén Münchenben már azt közölte, hogy Moszkvának „felelősséget kell vállalnia” a kelet-ukrajnai konfliktusért. Nikki Haley ENSZ-nagykövet szerint pedig addig esély sincs az Oroszország elleni szankciók visszavonására, amíg a Krím félsziget orosz fennhatóság alatt áll.  



Izraeli–palesztin konfliktus. Számos amerikai elnök és külügyminiszter tűzte ki célul korábban, hogy megoldja ezt a közel-keleti válságot, ám sorra mind elbuktak. Trump szerint majd veje, a szoros izraeli kapcsolatokkal rendelkező Jared Kushner megoldja a kérdést. Egyébként itt is káosz uralkodik: az új elnök először közölte, hogy ellenzi az új izraeli telepek létrehozását, majd azt mondta, hogy ez káros lenne a békefolyamatra.
A Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel folytatott tárgyalásai után pedig Donald Trump évtizedes amerikai külpolitikai állásponttal szakítva közölte: el tudja képzelni, hogy végül nem a két (izraeli, illetve palesztin) állam lesz a megoldás, azaz nem állt ki a palesztin állam mellett. Igaz, itt nem is volt világos, mit mondott az elnök Netanjahu mellett állva: „nézem az egyállamos, illetve a kétállamos megoldást is, és az tetszik jobban, amelyet mindkét fél preferál”. Egy nappal később ismét Nikki Haley mentette a helyzetet, amikor közölte, hogy az USA a továbbra is a kétállamos megoldást támogatja.



Szíria. Az új amerikai elnöknek meggyőződése, hogy Oroszországgal együtt kell működni az Iszlám Állam elleni harcban. Szakértők nagy meglepetésére Trump azt is közölte: elképzelhetőnek tartja, hogy az Egyesült Államok jelentős szárazföldi erőt vet be Szíria területén. Ettől Barack Obama mereven elzárkózott. Az amerikai közvélemény „rosszul viseli”, ha katonáit külföldön vetik be és ott veszteségeket is szenvednek csapataik. Ez minden elnök számára politikailag kockázatos, ezért óvakodnak tőle.



Irán. A valaha volt legrosszabb megállapodás – a kampány során számtalanszor jelentette ezt ki Donald Trump az Irán és a nyugati hatalmak között 2015-ben megkötött nukleáris megállapodásról. Ennek értelmében Teherán engedi, hogy külföldi szakértők ellenőrizzék, hogy valóban csak energiatermelésre használja atomprogramját, cserébe pedig fokozatosan feloldják a vele szemben alkalmazott gazdasági szankciókat. Ám amellett, hogy a Fehér Ház naponta szidja a megállapodást, az európai szövetségeseket (akik közül többen részt vettek a tárgyalásokon) nyugtatni próbálja arról, hogy tartja magát az egyezség szövegéhez.



Kína. Az Egyesült Államok Kína-politikájának évtizedek óta alapja, hogy nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot Tajvannal. Az „Egy Kína” álláspont megkérdőjelezhetetlen a Washington és Peking közötti kapcsolatban. Elnökké választása után, tajvani kollégájával telefonon beszélgetve viszont Trump felvetette, hogy esetleg elismeri Tajvant. Ám hamarosan visszakozott a Fehér Ház, így elkerülve a konfliktust a világ legnépesebb országával.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!