Aki most tanácstalanul kapkodja a fejét, és kétségbeesetten próbálja megérteni a zimbabwei eseményeket, nyugodjon meg: a hiba nem az ő készülékében van. Az események valóban kaotikusak. Mugabe elnök először nem mondott le, aztán mégis, a hadsereg vagy ura a helyzetnek, vagy nem, a következő államfő a jelek szerint Emmerson Mnangagwa – ha minden igaz.
Mugabe Zimbabwe politikai állócsillaga volt, de nevezhetnénk bebetonozott diktátornak is. 1924-ben született, eredetileg az angol nyelv és irodalom tanára volt, oktatott is sokáig, 1958-ban épp Ghánában, ott ismerte meg első feleségét. És ott találkozott az afrikai országok politikai függetlenségének eszméjével is – mindkettőt eljegyezte. De tanár maradt volna élete végéig, elvei dacára, ha 1960-ban nem tartóztatják le egy barátját, Leopold Takawirát, a Nemzeti Demokrata Párt (NDP) vezetőjét. Tüntettek érte, meneteltek érte, Mugabe beszédet mondott – és egyszer csak azt vette észre, hogy párttag. Akkor még Takawirával és későbbi ellenfelével, Joshua Nkomóval egy pártban követelték Dél-Rhodézia, a későbbi Zimbabwe függetlenségét.
A függetlenséget sokan követelték, érdekes módon a fehér telepesek is, akik azonban kissé más módon képzelték ezt el, mint London – Britannia hosszú távon az őslakosságra bízta volna az országot, a telepesek leszármazottai, Ian Smith hívei azonban ragaszkodtak a hatalomhoz. Épp ezért magát a függetlenséget Smith kiáltotta ki 1965-ben. De már előzőleg betiltotta az NDP helyén létrejött ZAPU-t és lecsukatta a vezetőit, mert bizony azok elkezdtek fegyveres harcban gondolkodni.
Mugabe tulajdonképpen nem is tartozott a harc vezetői közé hosszú ideig, mígnem, már a hetvenes években, börtönévei alatt meg nem választották pártja, a ZANU elnökének. Végül 1980-ban majdnem teljesen legitim választások útján magához ragadta a hatalmat. Első dolga az volt, hogy kihirdette a magántulajdon védelmét, annak érdekében, hogy megállítsa a fehér telepesek menekülését az országból. Így állt elő az az érdekes helyzet, hogy a fehér telepesek támogatták a ZANU leszámolását a ZAPU-val, mely korábbi riválisa volt. A polgárháború a nyolcvanas évek közepéig tartott.
1987-ben Mugabe egyesítette az államfői és a miniszterelnöki posztot, és nekilátott a diktatúra kiépítésének, majd végleges bebetonozásának. Ehhez tartozott a 2000-ben bevezetett földreform, vagyis földfoglalási hullám, melyre azért volt szükség, mert Mugabe akkorra elveszítette a kétharmados támogatottságát. Az akkor ötvenezres fehér kisebbség elmenekült vagy meghalt, kinek milyen szerencséje volt.
A zavaros idők után jött a nagyobb baj: a gazdaság összeomlása. A háztartások harmadában éheznek, a gazdaság az 1980-as szinten stagnál, a várható átlagéletkor 40 év. A válságot leginkább az váltotta ki, hogy egy jóslat miatt két hete a 93 éves Mugabe eltávolította az utódjaként egyedül esélyes Emmerson Mnangagwát, így kizárólag második felesége, Grace „Gucci” örökölhette volna a hatalmát. Ez lett a végzete: ebből már nem kért a nép és főleg nem a hadsereg.
Mugabe először őrizetbe került, majd pártja, a ZANU-PL leváltotta a pártelnöki pozícióból, és mindenki azt várta, hogy vasárnap esti televíziós beszédében lemond az államelnöki tisztségről is. Dehogy mondott, várt vele még egy napot, így ugyanis kicsikarta a hadseregtől, hogy ő is, családtagjai is megtarthassák személyes vagyonukat és büntetlenek maradjanak. Erre kapott is ígéretet, így már hajlandó volt lemondani – bár emlékeim szerint akadna pár fehér telepes, aki tanúsíthatná, hogy Zimbabwében az ilyen ígéretek nincsenek kőbe vésve…
Ez az aktuális helyzet. A kérdés: mi lesz holnap?
Míg a zimbabwei gazdaság talpra nem áll, és az nem következik be egyik pillanatról a másikra, egyelőre marad a nyomor. De mégis, reményre ad okot, hogy a kis afrikai állam megszabadult a legnagyobb kiadási tételtől, Mugabétől és pereputtyától. Az ország másik reménye, ha ez remény, hogy Kína, az afrikai térség más államaihoz hasonlóan beruházásokba fog náluk, ezzel munkahelyeket teremt és elindul egy lassú, de biztos gazdasági- technológiai felemelkedés.
A hatalom mindenképpen a hadsereg szuronyain fog nyugodni, annak ellenére is, hogy az elmúlt hetek zavaros eseményei során egy alkalommal sem használtak fegyvert – mégis, Emmerson Mnangagwa inkább lesz egy katonai junta bábja, mint demokratikusan megválasztott állam- és kormányfő.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!