Élet a háborúban - Aleppo különös hely. Miközben az iszlamista lázadók felügyelte keleti negyedeket gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé a hadsereg, a város nyugati felében zajlik az élet. A háborút csak hírből ismerők számára persze ez az élet is elviselhetetlen volna. Ahmed és magyar felesége, Teri két évvel ezelőtt menekült el az ostromlott városból. Három gyereküket hozták magukkal. A háború kitörése után két évig próbálták elhagyni Aleppót, végül a véletlen sietett a segítségükre. Törökországon keresztül érkeztek Európába, majd Magyarországra. (Helyzetüket azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni, a család nehéz körülmények között él. A településen, ahol laknak, nem nézik jó szemmel a félig arab, félig magyar családot, ezért azt kérték, valódi nevüket ne hozzuk nyilvánosságra.)
A polgárháború 2012-ben kezdődött. Teriék a város nyugati felében éltek, ami ma is a kormányerők fennhatósága alatt van. „Az elején csak a híradóból tudtuk, hogy háború van. Aztán órákra elment az áram. Később akadozott a vízszolgáltatás, de még mindig nem láttuk a háborút. Aztán, amikor a mellettünk lévő kerületet elfoglalták, kinéztünk az ablakon, és egy orvlövész golyója a kislányom mellett csapódott a falba, tudtuk: baj van.” Egyik nap Ahmed észrevette, hogy a gyerekek iskolájának ablakában „szakállasok” mozgolódnak. Az al-Kaida elfoglalta az épületet. „Tíz percünk volt, hogy összeszedjük a legszükségesebbeket, és az apósom kocsijával átmeneküljünk egy másik kerületbe, ahol viszonylagos nyugalom volt. Másfél hónapig éltünk barátoknál, amíg a hadsereg vissza nem foglalta az utcánkat, és hazaköltözhettünk” – meséli Teri.
Amióta eljöttek, egész nap a helyi híradókat nézik műholdon, és a szíriai internetes oldalakat bújják. Ahmed szülei ott rekedtek a városban. Interneten és mobiltelefonon tartják a kapcsolatot – már amikor van áram és internet. A mobilszolgáltatást folyamatosan zavarják. Naponta lövik szét és építik fel újra az átjátszókat. A legnagyobb gond azonban – még a békésebb, nyugati városrészben is – az állandó hiány. Gyakorlatilag semmi sincs: ami mégis van, az méregdrágán. „Az anyósom a múlt héten vett 30 deka húst, és mindjárt főzött belőle ötfélét” – meséli Teri. Különös, de a szír állam bizonyos funkciói még mindig működnek. Ahmed édesapja a mai napig kapja a nyugdíját, bár elkölteni nem tudja. Van, hogy kapnak segélycsomagot, benne liszt, cukor, só. Bekeverik a kenyérnek valót, és várják, hogy legyen áram, mert akkor a villanytűzhelyen meg tudnak sütni egy kis kenyeret. De ami a legjobban hiányzik, az a víz. A vízvezetékeket szétlőtték. Az UNICEF felállított egy víztartályt az iskolaudvaron. „Órákat kell sorban állni, és ha szerencséd van, kapsz egy vödör vizet. Ez még nem ivóvíz, fel kellene forralni, hogy iható legyen, de persze nincs áram” – meséli Teri.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
