Eljátszom, hogy bántanak

„Most azt játszom, hogy én vagyok a tanító néni, és matekszakkört tartok a gyerekeknek. Felírunk rengeteg számot, és úgy kell összepárosítani őket, hogy hét legyen az eredmény, mint a dobókockán. A szemben lévő oldalakon” – magyarázza a 7 éves Eszter, majd innentől látványosan a láthatatlan nebulók felé fordul. A hangja is megváltozik, tényleg egészen tanító nénisre veszi a figurát.

Kedves és megértő, többnyire nyugtatja őket, hogy „nem baj, ha csak lassan megy, van idő, mindenkit megvárunk”. Beszállhatok én is, de csak csendben, hogy ne zavarjam a többieket. Lehet rontani, hibázni: akinek nem megy az összeadás és a kivonás, az szépen felteszi a kezét, és Eszter megy segíteni.

Az egyik gyerek – persze csak a fiktív sztoriban – nem képes a helyén maradni, rendre felugrál, ami további ötleteket ad Eszternek. Ugráljunk mindannyian! Ugráljuk le a számokat! Úgy könnyebb számolni.

Nemcsak mondja, maga is ugrál, így ösztönzi mozdulásra a gyerekeket. Engem is nógat, ne üljek a babérjaimon: hopp, fel, hopp, fel! Eszter szerencsés alkat, magától kijátssza magából az iskolai frusztrációit: odahaza megfordítja a helyzetet, megjelenít és megold egy-egy számára nehezebben kezelhető konfliktust, például, hogy lassabb a többieknél, és lemarad a számolásban, amit a tanító néni nem tolerál. Így egy egyszerű szerepcserével és egy kis szituációs játékkal helyre teszi a dolgot.

„Valahogy így működik a pszichodráma is – állítja Janda Zsuzsa kiképző gyerekdrámavezető –, csak ott a csoport vezetője teremti meg azokat a helyzeteket, amelyekben a felnőtt- gyerek hierarchia megfordul. Viszont a gyerek az adott alkalommal megalkotott világ ura, ő osztja ki a felnőtteknek és a többi gyereknek, milyen szerepet játsszon az ő történetében. Mivel a kicsik nagyon jól érzékelik a különbséget a valóság és a játékvilág között, az általunk felkínált térbe mint egy csodavilágba lépnek be, ahol csodadolgok történnek. Ez persze nem vonatkozik a valós világra. Más, mint az. De ha a gyerek megerősödik ebben a játéktérben, akkor az itt megszerzett önbizalmát már át tudja vinni a valóságba. Amikor a játékban király vagy hercegnő szerepet játszik, az nem jelenti azt, hogy koronával fog az osztályban megjelenni, és azt mondja, boruljatok le elém, mert én vagyok a királynő, de magabiztosabb lesz.”


Fontos a fikció

A csoport védett tér, ahol a gyerek felfedezheti, hogy másoknak is ugyanolyan problémái vannak, mint neki, és hogy kölcsönösen segíthetnek egymásnak. A legkevésbé elfogadott rosszaság is talál abban örömet, ha a másikkal azonosulni tud. A másik megsegítése ér neki annyit, mint a saját problémája. A csoport, különösen, ha egy férfi és egy nő együtt vezeti, valamiféle szimbolikus pótcsalád, a kitalált keretsztori pedig olyan védett helyzet, melyben a gyerek bátran megnyilvánulhat.

Janda Zsuzsa szerint azért nagyon fontos, hogy a gyerek fiktív szituációban kapjon megszólalási lehetőséget, mert ha egy az egyben beszél, vagyis kimondja például, hogy „az anyám engem mindennap pofon vág”, az nemhogy nem segít rajta, de még bűntudata is lesz, ha hazamegy, és megkérdezi az anyja, mi történt a foglalkozáson.

Nem mesélheti el neki, hogy éppen őt mószerolta be a csoportban. Hogyan játszhatja ki mégis? Kitalál egy történetet, amelyben eljátssza, hogy pont attól él át bántalmazást, akinek megfelelni szeretne. „A játékban a gyerek a szimbólumok, a mesék nyelvén fejezi ki belső tartalmait – folytatja Zsuzsa –, mozgásával, cselekvésével alakítja a szerepét.

Valós életének nehézségeit mesébe vagy más kitalált történetbe helyezi át. Egy kisgyerek számára alapszükséglet, hogy a valóságos világtól különböző képzeletvilágot alakít ki, ahol minden másképpen van, a kamasznak pedig tökéletes terápiás terep, ahol könnyebben – nem direkten – szembe tud nézni azzal, amivel a valóságban képtelen. Egyetlen lényeges szabály a „mintha” szabálya. Ez biztosítja, hogy például az agresszivitás csak szimbolikusan fejeződjön ki.


A lélek melódiája

Alfred Adler osztrák pszichiáter szerint minden felnőttnek és gyereknek saját melódiája van. A pszichodráma-vezetők feladata, hogy meghallják ezeket az egyéni melódiákat, és ezzel megkönnyítsék a gyerek számára, hogy meghallhassa önmagát. Figyelnek rá, megpróbálnak vele együtt rezdülni, hogy feloldódhassanak a gátlásai, hogy szabadulni tudjon saját magányosságából, és a kreativitása is kibontakozhasson. A Kende B. Hanna adleriánus terapeuta, a Pszichológusok Nemzetközi Szövetségének (IAIP) kiképző terapeutája által kidolgozott módszer abban különbözik más pszichodramatikus iskoláktól, hogy a dramatista a gyógyulást a gyerek önteremtő képességének mozgósításától, a játékban létrejövő játékkatarzistól, nem pedig a saját értelmezésétől várja.

A csoportvezető maga is játszik, úgy, hogy a gyermek történetében elvállalja a gyerek által számára kiosztott szerepet (legyen az emberevő dínó, bántalmazott gyerek, jó tündér, gonosz anya vagy bármi). Nem okoskodik, nem magyaráz, csupán játékával segíti a gyereket, hogy kifejezze mindazt, amire még nincsenek szavai. „Játszótársként belépünk a gyerek által mesélt világba – magyarázza Drinóczky Viktória gyerekpszichodráma-oktató, – a valóság és a képzelt világ közötti átmeneti térbe, és átéljük az érzelmeit anélkül, hogy megriadnánk a játékban kifejezett tartalmak intenzitásától. Mellészegődve játszótársává válunk, hogy a meséje szereplőjeként segítsük őt a fejlődését gátló akadályok elhárításában.”


Nem vagy egyedül!

A szociálisan veszélyeztetett, pszichoszomatikus panaszokat mutató, magatartásproblémás, az iskolában rosszul teljesítő, bár jóképességű gyerekek egy részének érzelmi problematikája nehezen megközelíthető a klasszikus pszichoterápia keretei között – vallja a módszert kidolgozó Kende Hanna. A legtöbb pszichoterápiát igénylő gyerek közös vonása a bizalmatlanság és az önbizalom hiánya. Érzelmi kapcsolatteremtési nehézségek jellemzik őket, magukat értéktelennek érzik, lebecsülik, nem bíznak saját képességeikben, nincs pozitív énképük.

A pszichodráma abban segíti őket, hogy a magukról rossz véleménnyel lévő, problémás gyerekek felismerjék saját értéküket, és kiteljesedjenek, amikor azt tapasztalják, hogy a velük foglalkozó felnőttek megbecsülik őket. De nemcsak önmagukat, egymást is megtanulják becsülni. A gyerekpszichodráma alatt ráébrednek, hogy nincsenek egyedül.

„Fontos ez akkor is – meséli Román Mónika pszichológus –, ha a gyerek »csupán « tünethordozó, vagyis a család vagy az intézményi közösség terheltségét viszi a vállán. Sokszor előfordul, hogy egy-egy hozzám került gyerek valami olyat cipel, ami nem a saját frusztrációja, nehézsége, de a szenvedésnyomás alól így is fel kell menteni őt!”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!