Nyaralás végén összesítünk, mennyibe került a hetes-kéthetes kiruccanás, és számoláskor soha nem figyelünk arra, mekkora részét adta kiadásainknak a borravaló. Az a költség, ami nem jár, mégis adjuk. S ami nem is jelentéktelen összeg. De miért is adjuk?
Számos legenda kering erről. Hallani egy középkori német mesteremberről, aki pluszpénzt kért azért, hogy munka közben/ után borozgathasson, de nincs olyan háziasszony, aki ne kínálná meg magától is a mestereket sörrel, borral, kávéval. Mások a pincér megvendégelését látják a borravaló mögött, vagy csak az aprót nem kérik vissza a kerek összegből. Számos kutatást is végeztek már erre vonatkozóan, és a legtöbb arra a megállapításra jutott, hogy a borravaló mértéke részben az elégedettségünket fejezi ki az étellel, a felszolgálással kapcsolatban, viszont kiderült az is, hogy erős motiváció a büszkeség és a kivagyiság megmutatása, mondván, nekünk még ez is belefér. Miközben, lehet, nem is fér bele.
A KSH adatai szerint a magyarok 1998-ban 5,3 milliárd forintot adtak borravalóként, 2014-ben pedig már 8,4 milliárdot. A magyar ember ugyanakkor egyre megfontoltabban bánik a jutalmazással: 1998-ban jövedelmünk 0,16 százalékát költöttük borravalóra, tavaly viszont ennek felét, 0,08 százalékot.
Legtöbbet a fodrásznak és a kozmetikusnak adunk, őket követik a pincérek, ételfutárok, benzinkutasok és postások.
A borravaló mértéke országonként és koronként változik. Általában a számla öt-tíz százalékát teszi ki. Mindig érdemes megnézni, hogy a végösszeg tartalmazza-e a „felszolgálási díjat” (ez a beépített borravaló), mert ha nem figyelünk, akár duplán fizethetünk – olykor a semmiért. Ha Japánban járunk, ne is próbáljunk borravalót adni, mert sértésnek veszik. Arról, persze, nem szól a fáma, mi történik akkor, ha meghívjuk a pincért egy pohár borra vagy szakéra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!