Folytassa a kasszírozást!

Az állami adóbevétel nem csökkenhet, sőt – ez a tézis a kormány költségvetési filozófiájának alapja. Igaz, a közelmúltban a Nemzetgazdasági Minisztérium belengette, hogy a kabinet kurtíthatja a járulékokat (értsd: egészségügy és nyugdíj), ám a kijelentést elhangzása pillanatában relativizálta, hogy a tárca a csökkentés mértékéről és várható időpontjáról egyaránt hallgatott. Miközben különböző becslések szerint akár 1-1,5 százalékkal nagyobb GDP-t is össze lehetne hozni, ha a cégek legalább részben fel tudnák tölteni a 150–250 ezer üresen álló munkahelyet. Csakhogy a jelek szerint a kormány ebben nem akar részt venni.

Ami az export 80 százalékát produkáló multikat illeti, ezek a vállalkozások – a kabinet álláspontja szerint – elő tudják teremteni a béremeléshez szükséges fedezetet. Abban nem sántít a logika, hogy a különböző ágazatok esetében a bérköltség aránya nem tűnik brutálisnak: az autóiparban mintegy 4–7 százalék, az építőiparban 9–17 százalék, a kereskedelmi láncok esetében pedig mintegy 12–21 százalék. Következésképpen, ha csak a teljes költséget nézi a kormány, nyugodtan mondhatja: szektorfüggően legfeljebb 0,4– 2,1 százalékkal kell többet kicsengetniük a mamutoknak. Ám ezt a terhelést nem olyan könnyű kigazdálkodni: ugyanis nagyban függ az átlagos haszonkulcstól – így csak a nagy hozzáadott értékkel dolgozó autóipar „veheti félvállról”. A többi akár azt is mérlegelheti, meddig éri meg szolid nyereséggel/veszteséggel működni, a jobb időkre várva – nem véletlen, hogy a Tesco a kivonulást fontolgatja az iparági pletykák szerint.

A kis-, illetve középvállalatokat (kkv) sem segíti a kabinet, hogy megtartsák dolgozóikat, illetve újakat toborozzanak (noha e cégek foglalkoztatják a munkavállalók 65–75 százalékát).

Ugyanis a cafeteria-rendszer átalakítása nyomán a kkv-k mintegy 37 százaléka számol azzal, hogy bármilyen béren kívüli juttatást biztosít munkatársainak. Ugyanis azok közül többet majdnem 50 százalékos adóteher nyom. Az egyik ilyen juttatás a tömegközlekedési dotáció – ami például vidéken (de gyakorta a fővárosban is) eldönti, hogy valaki közfoglalkoztatott lesz vagy piaci dolgozó, ugyanis a nettó 51 ezer forintos közmunkás- és nettó 74 ezer forintos minimálbér között már elenyésző a különbség. [Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az új szabályozás szerint a munkáltatók évi 100 ezer forintot készpénzben biztosíthatnak cafeteriaként, ám ennek a summának kedvezményes adóterhe miatt ezt igyekszenek a „fizetésbe építeni” (azaz csökkenteni az alapbért), így faragva le költségeiket.]

Magyarán a kabinet semmit nem tesz annak érdekében, hogy a munkateher enyhítésével pörgesse a gazdaságot. Csakhogy miközben a versenyszférában így is évi 5-6 százalékkal nőttek a bérek, a termelékenység érdemben nem változott. Következésképpen a cégek a profitjukból/tartalékaikból emeltek – ezért még kevesebb forrásuk marad fejlesztésre. Azaz rövid távon elkerülték a megszűnést, de hosszú távon korántsem stabilak. Így termelékenységjavulás híján árat emelhetnek. Ami szép lassan beindítja az inflációt.

A pénzromlást tovább erősíti, hogy a cafeteria visszaszorulásával komoly forgalmat veszítenek például a kereskedelmi láncok – a kiesést szintén áremeléssel pótolhatják. Persze a kabinetnek kapóra jön az infláció, hiszen adóbevételeit növeli.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!