Bútortestű, hasban fiókos szarvas úr lógatja orrát, kezében aktatáska. Muszáj nézni a fából készült alakot, mert benne van korunk minden iróniája. Sajátos történet képe rajzolódik ki előttünk, novella, idővel talán regény lesz belőle. De hasonlóan mesél Sprok Antal szinte minden alkotása. A bútorkészítői és szobrászművészet meghökkentő találkozása ez, melyből új dimenziókba kerülnek, és új értelmet nyernek a plasztikákról és a használati tárgyakról alkotott fogalmaink.

Merthogy nem is szobrok ezek, de mégis azok, és nem is bútorok, miközben nagyon is azok. Meglepő, hogy az ember milyen könnyen lépi át magában a kíváncsiság és műélvezet határát – hogy azután már csak azon morfondírozzon, hogyan születnek ezek a szobrok. Mert ezek bizony nem tömbfák, de nem is gigászi fatörzsekből faragott álmok. Egy-egy szobor nagyon is precíz, mértani munkával kiszámolt falapok halmaza, amely valamely ősi erőtől, az alkotás örömétől vezérelve ölt egyedi, semmi másra nem hasonlító formát.

Ebben rejlik Sprok Antal művészi tehetsége. Bár gyerekkorától kezdve kiválóan rajzol, mégis faipari technikumba jár, majd, amikor választás elé állítja a sors, hogy művészeti egyetemre menjen-e, vagy folytassa szakirányú tanulmányait, a soproni Faipari Egyetem diákja lesz. A diákévek alatt, persze, sokkal többfelé kalandozik kíváncsisága, mintsem csakis szabályos rendű bútorokat gyártson; elméjéből folyton elő-előtűnik a gyerekkor csodákkal teli világa. Ebből a kettősségből, a famunkálás tudományából, valamint a benne szunnyadó művészeti megmutatkozásból születik végül a szoborbútorok ötlete.

Ehhez, persze, előbb az is kell, hogy megtapasztalja a bútorgyárak csarnokának géphangjait, s hogy észrevegye azt is, hogy a rendelésre készített székek, szekrények és asztalok csakis olyanok – színre, formára és alakra –, amilyeneket a megrendelő szeretne. Ő azonban rendre másként formázná már a fát, egyedivé tenne minden bútorremekművet, s ez vezet végül odáig, hogy az elgondolást évekkel később tettek is követik: 1998-ban, Kölnben, önálló alkotással jelenik meg a Bútorvilág Kiállításon, és meglepően hamar vevőre talál a Sörényes hangyász című alkotása.

Úgy emlékszik vissza azokra az időkre, mint a tapasztalás korszakára, és azt mondja ma is, nagy alázattal, de büszkeséggel a hangjában, hogy kitaposatlan ösvényen jár. Faipari mérnökként szobrászok útján halad, művészként a bútorkészítés határait feszegeti. Ha megkérdezik tőle, mit írjanak a kiállításához, életrajzához, leginkább a faművész megnevezést használja. Ezzel senkit sem bánt meg, mégis pontosan jelöli, mivel foglalkozik valójában. Fával, persze, de nem úgy, és mindig másként, mint általában a szobrászok. Tömör falapokból dolgozik. Neve is van, speciális, muszáj leírni, hogy értsük: szélességi toldott tömör falap. Készen veszi, előre gyártottan, nedvességtartalma éppen nyolcszázalékos.

Ha több lenne, repedezne, vetemedne az elkészült alkotás. Azzal a géppel dolgozik (hitelből vett ötfunkciós kombinált faipari masina, ami egyszerre körfűrész, egyengető gyalu, vastagsági gyalu, maró és hosszlyukfúró), amivel vágja, egymásra rakja és tömbösíti, vagyis összeragasztja a lapokat. Ezzel a bútoripari technológiával egységesen kezelhető, utólagos mozgás nélküli tömböt kap, ami – előzetes előrajzolás és kartonra vágás után – formára szinte már úgy néz ki, mint a végső alkotás.

Leírva ez – mint technológia – pofonegyszerűnek tűnik, ám folyamatában látva nagyon is komoly alkotómunka.

Csak amíg eljut eddig a részig, az háromhetes, hónapos munka. Egy-egy szobor átlag 4-5 hét alatt készül el, és ezt megelőzi még az az időszak, amíg kialakul a fejében, milyen alakot öltsön is álom. Legyen madárteste vagy ördögfeje? Lógjon fáról, üljön falon? Legyen-e benne zene vagy csak monoton a ritmus? S amitől igazán egyediek ezek az alkotások, az az, hogy egy sem sorozatszám alapján. Sőt, ha kifutott kézből a szarvas, gömbölyödött már tojás, morcos úr feje, évekkel később nem lehet csak úgy rendelni tőle, hogy gyártana-e belőle még egy utolsót. Merthogy azt már elszoborta egyszer, s ha újra kellene ezen dolgoznia, az hasonlatossá válna azokhoz a rendelésekre készült bútorokhoz, amelyektől végül menekült anno. Hiszen nem hiába talált rá, végül, egy apró alkotóműhely magányában, a lélek dolgaira.

S valóban, alig harminc négyzetméteren dolgozik, saját ritmusában. A környezet is ihletett, saját maga építette boronafalú házban. Egyszemélyes műfaj ez, nehéz igazítani bármiféle segéderőhöz. Folyton változó ritmusú, sosem rutinszerű munka, ahol önmagát szorítja sarokba a mester azzal, ha mindig új és új kihívások elé állítja önmagát. Ebben a küzdelemben pedig odáig is eljut az ember, hogy kipróbálja magát más műfajokban is. Így találkozik Sprok Antal is a festészettel, amiről várakozással telve mondja azt, hogy ezen az ösvényen a technológiai tudattalanok bátorságával halad, s persze, folyton tanul, pótolja a hiányzó alapokat, miközben bútorkészítő énje itt is erőteljesen megmutatkozik. Lelki szemei előtt ugyanis úgynevezett dobozolt szerkezetű festmények jelennek, mert készül már a korra, amikor a karja nem bír el a bútorszobrokkal. Egyébként pedig, köszöni szépen, éli a művészek korántsem megszokott hétköznapjait, hiszen kilenc éve versenyszerűen pingpongozik.

A térde nem bírja már a labdarúgást, így vállból pergeti le magáról a faforgácsokat a korosztályos bajnokságban. Büszke rá, hogy egy csoportban játszott Klampár Tibor Európa- és világbajnok asztaliteniszezővel, de lapátolta már a labdát Faházi Jánossal is.

A játék inspirációs terep is egyben, sok szoborbútor részlete ekkor áll össze egésszé. Alighanem ettől az életszemlélettől egyediek, stílusosak, humorral teliek Sprok Antal szobrai – és sokkal többet elmondanak a világról, mint gondolnánk.

 

-----------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!