Járják a budapesti gyerekkórházakat, hogy önkéntes barátaik legyenek a bent fekvő beteg gyerekeknek. Játszanak, tanulnak velük – sok esetben az Amigók csapata az egyetlen összekötő kapocs a gyerekek számára a külvilággal.
„Szeretnék alakváltoztató lenni. Robottestben élni. Időgépet. Harci kecskét. Családi békét. És focizni végre.” Kívánságok, melyek a Bethesda Gyermekkórház mentálhigiénés osztályán lévő foglalkoztató falán gyűlnek. Nézem a vágyakat, és próbálom összepasszintani őket a teremben lévő 14-15 éves gyerekekkel. Nem könnyű. Elsőre átlagos tinédzsereknek tűnnek – ha nem tudnám, hogy ez egy mentálhigiénés osztály, sima napközinek is beillene. Pedig az itt lévők többnyire szorongó pánikbetegek, evési zavarokkal küzdők, hiperaktívok, ADHD-s, figyelemzavaros kamaszok.
Van köztük egy kínai kislány – „tipikus banángenerációs – mondja az egyik nővér –, tudja, kívül sárga, belül fehér. Itt született. Alig beszél kínaiul, a szülei meg magyarul nem tudnak. Nagyon befelé forduló.” Valahogy ez itt az alapélmény: a befelé fordulás.
Egyre kíváncsibb vagyok, mit kezdenek velük az önkéntes Amigo-lányok, akik azért járják Budapest gyermekkórházait, hogy barátai (nem véletlen az amigo név) legyenek a kiszolgáltatott helyzetben lévő, beteg gyerekeknek. Az Amigók, Réka, Fanni és Kamilla éppúgy először találkoznak velük, mint én. Még sincs bennük semmi tétovaság – úgy szólítják meg őket, mintha ezer éve ismernék egymást. Előkerül az amigós doboz, tele játékokkal, tananyagokkal – szempillantás alatt barátiösszejövetel-hangulatot teremtenek.
Azonnal nevükön szólítják a megszeppent kamaszokat, észrevétlenül ismerkednek. Semmi nem kötelező, mégis csak két, olyan igazi nagyfiú marad ki a kártyajátékból. Az egyik megállíthatatlanul veri az ölében lévő kongát, a másik csak figyel. Közben nyílik az ajtó, berobban egy 5 éves forma fiúcska: „The World’s Coolest Kid”, vagyis a „világ legkirályabb gyereke” – hirdeti a pólója.
Pénzt akar. Játék pénzeket a monopolysdobozból. Nem néz senkire, csak a pénz szót mantrázza. Hatalmas kupacba halmozza a „dollárokat”, aztán akkurátus mozdulatokkal szortírozni kezdi őket, nagyságrend szerint.
Az Amigók a szemük sarkából figyelik őt is, hagyják, hadd pénzezzen. Viszont abban a pillanatban, amikor észlelik, hogy a kis Dagobert figyelmének akár csak egyetlen százada feléjük fordul, lecsapnak rá. Elképesztően érzik, mikor lehet felvenni a kontaktust. Alig telik el egy óra, és a szemkontaktust kerülő, mantrázó kicsi fiú már Kamillával társasozik, az asztalnál, a nagyokkal pedig angolul, németül folyik a játék.
A feladat életben tart
Merthogy azon túl, hogy barátok legyenek, az Amigóknak az is céljuk, hogy együtt tanuljanak, főként nyelveket, az iskolából rövidebb-hosszabb időre kiesett gyerekekkel. Az Amigos a gyerekekért jótékonysági szervezetet Fábián Sára, akkor 20 éves egyetemista hozta létre három évvel ezelőtt. Saját élmény motiválta: 9 évesen egy teljes évet töltött kórházban, súlyos betegen, ám mivel a tanárai és az édesanyja egyetlen percre sem hagyták magára, nem kellett tanévet ismételnie.
„Anyukám akkor is tanult velem – meséli Sára –, amikor nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek odafigyelni. Ült mellettem, és csak olvasta rendíthetetlenül, hogy háromszor három az kilenc. Egy gyereknek a tanulás a feladata, egy beteg gyereket pedig a feladat tart életben. A kórházban láttam, mennyivel könnyebb nekem, akinek mindig van mit csinálnia, annál a gyereknél, akit látogatni is alig látogatnak. Szerencsém volt, édesanyám ki tudott esni a munkából egy időre, de a szegényebb vagy a csonka családok nem engedhetik meg maguknak, hogy elessenek az egyik szülő keresetétől. Amikor meggyógyultam, biztos voltam benne, hogy orvos leszek, csak aztán a kémia eltántorított. Ennek ellenére állandóan azon járt az eszem, hogyan tudnék segíteni a hozzám hasonló gyerekeknek. Egyszer csak bevillant ez a feladat dolog, hogy annak idején nekem mennyit jelentett, hogy egy pillanatra sem hagytam abba a tanulást. Megkérdeztem a barátaimat, lenne-e kedvük és merszük kórházakban önkénteskedni, játszani, tanulni a gyerekekkel. Meg csak úgy, barátként látogatni őket. Az osztálytársaik csak ritkán tudnak bemenni hozzájuk, viszont az Amigókkal barátként tudnak beszélgetni. Emlékszem, amikor egy műtét után az anyukám semmivel nem tudott rávenni arra, hogy felkeljek, akkor bejött egy fiatal ápolófiú a kórterembe, és megkérdezte, hogy megyek-e vele sétálni. Naná, válaszoltam, és azonnal pattantam. Ezért gondoltam, hogy jó lenne, ha fiatalok járnának a gyerekekhez.
A barátkozás is könnyebben megy, ha korban közelebb vagyunk egymáshoz. Egy egészséges gyereknek is menő, ha egyetemista haverja van.”
Csabika, himbilimbi!
2015 tavaszán tízen verbuválódtak össze, ma már 52 önkéntesből áll az Amigos a gyerekekért jótékonysági szervezet. Nemcsak a Bethesda mentálhigiénés és rehabilitációs osztályát látogatják, hanem a Tűzoltó utcai Gyermekklinikát és a Szent László kórházat és az I. számú Gyermekgyógyászati Klinikát is. Onkológiai és őssejt-transzplantációs osztályokat, súlyosan beteg gyerekeket. „Először volt bennem némi szorongás, ódzkodtam a kórházaktól – meséli Kamilla –, de mivel a gyerekek elsősorban gyerekként és nem betegként viselkednek, minden rossz érzésem szertefoszlott.”
Sára is azt állítja, hogy lehet bármilyen komoly a probléma, bármilyen súlyos beteg egy gyerek, akkor is huncut manó marad, akire néha rá kell szólni, hogy ne csaljon a kártyában. Amikor hosszú hónapokig járunk egy-egy kisgyerekhez, közben fel sem merül bennünk, hogy valami végzetes is történhet.
Szerencsére a három év alatt eddig egyetlen alkalommal történt meg, hogy elveszítettünk valakit – sokkolt s rendesen a hír. Amúgy mindig jó hangulatúak a találkozásaink. Egyszer látogattam egy 4-5 év körül kisfiút: steril szoba, maszk, szigorú szabályok. Fel sem lehet venni a földről, ami leesik, nagyon kell figyelni, mihez és hogy nyúlunk. És akkor Csabikának pisilnie kellett. A nővérek meg mondták, hogy jó, csináljam. De hogyan? Mihez érhetek hozzá? Ráadásul nekem az év 365 napján keresztül folyik az orrom. Mondták, ne aggódjak, tartsam oda a vesetálat, és mondjam neki, hogy Csabika, himbilimbi! A gyereknek annyira megtetszett, ahogy mondom, és hogy velem pisilhet, hogy tíz perc múlva újra kellett neki.”
Elengedni a kezét
Sárát idén beválasztották a Le Femme 50 legtehetségesebb fiatalja közé – mentorával, Horváth Magyary Nórával, a K&H Csoport kommunikációs ügyvezető igazgatójával azon dolgoztak a programban, hogyan tudná elengedni a lány a szervezet kezét. Sára lediplomázott a Corvinuson, és idén ősztől Hollandiában folytatja a mesterképzést. Ki kellett alakítani egy szervezetstruktúrát, vezetőket neveztek ki, mindezt úgy, hogy az amigóság alapvetései, a hierarchia nélküli szerveződés ne sérüljön.
Ahhoz, hogy valakiből Amigo lehessen, azon túl, hogy egyetemistának kell lennie, és nyelveket kell beszélnie, egy tudatosan kidolgozott felvételi eljáráson is keresztül kell mennie, mely leginkább az elköteleződésképességet teszteli.
„Egy Amigónak nagyon megbízhatónak kell lennie, nem fordulhat elő, hogy egy gyerek vár ránk, mi pedig nem megyünk” – folytatja Sára. A felvételi többoldalas feladatsorból áll, amit kézzel kell kitölteni: verset írni a legszebb napunkról, vagy lerajzolni azt, ami a kopasz szóról eszünkbe jut. Vagy le kell írni, hogy mire költenénk a pénzünket, ha nagyon sok lenne belőle.
„Szerettem volna egy jól működő szervezetet kiépíteni – zárja Sára –, mert amíg külföldön vagyok, vagy ha én már nem leszek egyetemista, akkor is jó lenne, ha volna valaki, aki segítene majd nekem koordinálni az Amigókat. Mert Amigók biztosan lesznek!”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!