Nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikálisok iszlamizálódnak. Erre a megállapításra jutott egy francia társadalomkutató, aki arra keresi a választ: mi visz rá öngyilkos terrortámadásokra Nyugaton nevelkedett muszlim fiatalokat?
Moussa Oukabir, a múlt heti katalóniai merényletek legfiatalabb tettese még a 18. életévét sem töltötte be, amikor a rendőrök agyonlőtték – társaival együtt járókelőket próbált elgázolni Cambrils városában.
Életútja „tökéletesen tipikus”, mondta róla a L’Obs magazinnak Olivier Roy terrorszakértő, aki többtucatnyi európai merénylő profilját hasonlította össze, és meglepő jellegzetességekre bukkant.
Az öngyilkos dzsihadista fiatal, rendszerint második generációs bevándorló, azaz a szülei költöztek Európába, ő egészen kis gyerekként jött velük vagy már itt született. Látszólag átlagos európai fiatal.
Farmerban, kapucnis pulcsiban és baseballsapkában jár, rapet hallgat, nyomkodja a telefonját. Franciául (spanyolul, angolul, németül) beszél; arabul ért valamelyest, de olvasni nem tanult meg. Bulizik, gyúr, küzdősportot tanul. A vallás a legkevésbé sem érdekli, a muszlim közösségi életben nem vesz részt, csak elvétve fordul meg a mecsetben. Nem veti meg az alkoholt.
Meghökkentő, milyen sok későbbi terrorista priuszában találtak ittas vezetést. Merthogy a leendő terroristának rendszerint van priusza. Pitiáner bűnöző, drogdíler, garázda, tolvaj, esetleg követett el már rablást is. A börtönben találkozik a radikális iszlámmal. Ha szabadlábon van, akkor az interneten. Esetleg az edzőteremben – de szinte sohasem a mecsetben. (Roy szerint Nagy-Britannia a kivétel, ahol nem ritkák az erőszakra uszító imámok.) Nem hisz semmiben, gyűlöli a társadalmat. Dicsőíti az erőszakot, hajlik az önpusztításra. Összezavart, frusztrált, ok nélkül lázadó. A szélsőséges iszlám berobban az életébe, egy csapásra magasztos értelmet ad létének, szerencsétlen lúzerből „hősi halott” lehet. Innentől rövid és nyílegyenes út vezet a tragédiáig. Szűk körben készül az akcióra, cinkosai testvérek, unokatestvérek, gyerekkori haverok, ismerősök a sittről.
Ezek a könnyen radikalizálható muszlim fiatalok súlyos identitásválságban élnek, amit a szociológusok a kultúravesztés (dekulturáció) fogalmával magyaráznak. Őseik földjéhez, hagyományaihoz lényegében semmi közük, rokonlátogatóba se nagyon járnak a számukra már idegen, távoli országba. Új hazájukban pedig – a látszat ellenére – nem igazán sikerül beilleszkedniük.
Ezért is annyira jellemző a „másodgenerációs” lét: a harmadik nemzedék (tehát akiknek már a szüleik is Európában nőttek fel) otthon érzi magát a nyugati társadalomban, kevésbé fogékony az agymosásra.
Újabban jelentős csoport azoké is, akiknek nem voltak muszlim gyökereik a hirtelen megtérés előtt: a többségi társadalomból bűnözők, talajt vesztett, perifériára szorult figurák térnek át a militáns „igaz hitre”.
Ma már a becslések szerint minden negyedik(!) európai dzsihadista közülük kerül ki. Néhány évvel ezelőtt, aki bekattant, még Szíriába ment harcolni a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet (IS) oldalán, most viszont odahaza, Európában hajt végre merényleteket. Salman Abedi, aki egy manchesteri koncerten robbantott pokolgépet májusban, a Kouachi fivérek, akik a Charlie Hebdo párizsi szerkesztőségében rendeztek vérfürdőt 2015-ben, a brüsszeli merénylet előtt még bárt is üzemeltető Abdeslam testvérek – egyéni különbségeiken túl mind illenek ebbe a sorba.
Félreértés ne essék, a fentiek nem mentegetik a vallási fanatizmust. Ellenkezőleg.
Tény, hogy az iszlám fundamentalista értelmezése ellentétes a nyugati kultúra alapértékeivel.
Ám az elmúlt másfél év tapasztalatai azt mutatják, hogy rendszerint nem hívő muszlimok „radikalizálódnak” terroristákká, hanem bűnözők, az erőszak megszállottai fedezik fel maguknak az iszlám legszélsőségesebb tanait, gyakran éppen a börtönben. Ezeket a felismeréseket pedig hasznosítani lehet, sőt kell a veszélyes elemek kiszűrésekor.
Azt se feledjük, hogy Franciaországban nagyságrenddel több muszlim szolgál a Köztársaság fegyveres erőiben, mint ahány terrorista van – a Charlie Hebdo-merénylet egyik áldozata, Ahmed Merabet is muszlim rendőr volt. Másfelől az önpusztítás szenvedélye, a társadalommal való dühödt szembefordulás, az erőszak kultusza nem a muszlim fiatalok kiváltsága. A veszedelmes elegy berobbanhat iszlamizáció nélkül is. Az Egyesült Államokban mintegy 50 iskolai mészárlás történt 1999 óta, és a tanáraikat, társaikat válogatás nélkül gyilkoló tinédzsereket lényegében ugyanez vitte rá borzalmas tettükre. Erre sem árt gondolnunk, amikor hazug és cinikus populista politikusok magyarázzák nekünk a világot.
Hajtóvadászat után végeztek a barcelonai merénylővel spanyol rendőrök. Junesz Abujakubot hétfőn lőtték le, négy nappal azután, hogy 13 embert gázolt halálra egy kisteherautóval a katalán főváros híres sétálóutcáján, a La Ramblán. A vérontás után rabolt autóval menekült, a sofőrt megkéselte, a holttestet a hátsó ülésen találták meg.
A 22 éves, marokkói származású terrorista kijutott Barcelonából, végül 40 kilométerre, Subirats térségében, egy benzinkút mellett bukkantak a nyomára. Robbanóövet viselt, de később kiderült, pokolgép nélkül. Szemtanúk szerint Allahot éltette, mielőtt agyonlőtték. A ripolli dzsihadista sejtnek 12 tagja volt, köztük három testvérpár. Hatukat lelőtték, négyet letartóztattak, ketten pedig a levegőbe repültek, miközben robbanóanyagot készítettek. Átlagéletkoruk 23 év körül volt.
Az önpusztító tömeggyilkos sajnos napjaink megszokott figurája.
– Olivier Roy (1949) terrorszakértő, politológus, a firenzei European University Institute professzora. Fő kutatási területe az európai iszlamista erőszak. Könyve a Le Djihad et la mort (Dzsihád és halál, 2017).
Az öngyilkos merénylet műfaja mára az iszlamista terror védjegyévé vált – pedig a jelenség új keletű, ráadásul ellenkezik a vallás tanításával is. Az 1970–80-as évek arab merénylői, még ha a Közel-Keletről jöttek is, menekülő utat terveztek maguknak, aztán vagy sikerült lelépniük, vagy nem.
A mostaniak többsége eleve a halált választja, gyakran videoüzenetben búcsúzik el a támadás előtt. Roy professzor megfogalmazása szerint: „A terrorista halála immár nem puszta lehetőség vagy tetteinek szerencsétlen következménye, hanem tervének középpontjában áll. Ugyanilyen vonzereje van a halálnak azokra is, akik az Iszlám Államhoz csatlakoznak.”
És ebben cseppet sem zavarja őket, hogy az iszlám az Isten akaratával való ellenszegülésnek, tehát bűnnek tekinti az öngyilkosságot.
Miért Marokkó?
Szembeötlő, hogy az európai merénylők között milyen sok a marokkói származású – még ha spanyol, francia, belga vagy olasz állampolgár is. Marokkóiak gyilkoltak Barcelonában, illetve a brüsszeli repülőtéren is (2016. március). Szintén marokkói származású Salah Abdeslam, aki részt vett a 130 emberéletet követelő párizsi terrortámadás-sorozatban (2015. november), illetve a londoni merénylet (2017. június) két tettese.
Összehasonlításképpen: algériaiakat, egyiptomiakat, közel-keletieket vagy törököket csak elvétve találunk a listán, ami különösen feltűnő a demográfiai és migrációs adatok ismeretében. Eközben az észak-afrikai Marokkó az arab világ egyik legstabilabb országának számít, ahol VI. Mohammed király és kormánya keményen kézben tartja a dolgokat, a szélsőségeseknek nincs látható befolyásuk. A jelenségre egyelőre nem adtak meggyőző magyarázatot a szociológusok.
Az Abdeslam, az Oukabir és a Kouachi fivérek (balról jobbra), a brüsszeli, a barcelonai és a párizsi merényletek tettesei. Zavaros fejű fiatalok, pitiáner bűnözők fedezik fel maguknak az iszlám legszélsőségesebb tanait.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!