„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába’, / Megrémülve fut a magyar hadtól” – Petőfi Sándor így kezdi A vén zászlótartó című versét, amellyel az 1848–49-es szabadságharc csatájának, a híres pákozdinak állít emléket. Szenvedélyes, hazafiasságtól duzzadó költemény, még akkor is, ha a költők többnyire csupán szemlélői és olykor részesei is történelmi eseményeknek, és nagy kár, hogy nem ők írják a történelmet.
Történt ugyanis, hogy Pákozdnál, amire amúgy joggal büszke a magyar hadtudomány, és mindenki, aki március 15-én kokárdát visel a szíve fölött, nem is dúlt olyan nagy csata.
Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy a szemben álló felek – Jellasics horvát bán és a magyar honvédség tisztikara – ugyanarra az uralkodóra (V. Ferdinánd) tett esküt, vagyis bizonyos értelemben nem is voltak ellenfelek. Másrészt a magyarok márciusban kitört forradalma, majd az azt követő események (a Magyarországot önállóság felé elindító áprilisi törvények) miatt a magyarok mégiscsak szembekerültek a bécsi udvar akaratával, és a császárhű horvát bán fegyveres erővel akart érvényt szerezni Ferdinánd akaratának.
A magyarok – Móga János vezetésével – Pákozd és Sukoró között szedték össze magukat annyira, hogy felsorakozzanak a délről támadó Jellasics túlerőben lévő csapatai ellen. Móga ügyesen kivárt, jól irányította a magyar sereget, és valójában a horvát bán kudarca az, hogy nem tudott átjutni Buda irányába. Sőt tűzszünetet kért, majd miután ezt Móga megadta neki, békésen megszervezte visszavonulását. Vagyis Jellasics nem futott sehová, csak éppen Bécs felé hátrálva újjászervezte haderejét. Pákozdnál amúgy kétszáz császárhű katona és hét magyar honvéd halt meg. Vagyis az ütközet nem volt különösebben véres, ám tény, dicsőséges és győzedelmes.
Amit a magyarok – utólag persze könnyű okosnak lenni – nem tudtak a javukra fordítani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!