Németországban karrierek törnek ketté a Dízel-botrány néven elhíresült 2014-es kísérletsorozat miatt. Majmokon és önként jelentkező embereken azt vizsgálták, milyen hatást vált ki a nitrogén- dioxid „rövid távú belélegzése”.
A kísérletsorozat elítélői az erkölcsre, az etikára hivatkoznak, de a hírek arra már nem térnek ki, hogy a közlekedést tekintve a legnagyobb emberkísérlet alighanem maga a mindennapi forgalom, valamint a következtében kibocsátott káros anyagok belégzése. Úgy tűnik, hogy ami zárt helyen, koncentrált körülmények között viszolygást kelt és tiltandó, az megengedőbb megítélést élvez, ha az emberiség egészére vonatkozik. Úgy, hogy amúgy a Föld is zárt helynek minősül – igaz, egy szobánál némileg nagyobb zárt térnek. Ha azt halljuk, hogy emberkísérlet, elsőre, és talán másodjára is kegyetlenül hangzik. Különösen akkor, ha az a tesztalany akaratával, szándékaival és lehetőségeivel ellentétes. Különösen úgy, hogy a kísérlet során éppen a humánum az, ami a legkevésbé számít. Számos ilyen elítélendő kísérletet ismerünk a történelemből, például haláltáborok foglyain, rabokon vagy bűnözőkön végzett beavatkozások. De olyan eset is akad, amikor a kutató a tudományos eredményességért, a dicsőségért önmagán végzi a beavatkozást. Ennek etikájáról szintén viták zajlanak, de példa bőven akad. Egy Valli nevű orvos 1803-ban himlőpestissel fertőzte meg magát. Ezt még túlélte, de 1816-ban már belehalt a sárgalázba, amiből nem tudta kigyógyítani magát. Egy amerikai orvos, Rivers érzőideget vágott át a karján, majd figyelte, hogyan tér vissza érzékelése. Egy román orvos, Alexander Tzaiku 1909-ben önmagán végzett sérvműtétet. Werner Frossmann pedig 1929-ben önmagának vezetett be egy szívkatétert – majd a technológiáért, amit kitalált, 1956-ban megosztott orvosi Nobel-díjat kapott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!