Ludwig van Beethoven 1802-ben, 32 éves korában megírta végrendeletét.
Akkoriban 35-40 év volt a születéskor várható élettartam, de a zeneszerző – ahogyan a heiligenstadti testamentumból kiderül – hallásának romlása miatt ragadott tollat, és írta a többi között ezt: „én, aki élénk, tüzes vérakarattal születtem és fogékony voltam a társélet szórakozásai iránt is, kénytelen voltam korán elkülönülni a többiektől és magányosan élni életemet. Mert ha időnként mindezen túl akartam magam tenni, ó mily kegyetlenül kijózanított, hogy ilyenkor kétszeres súllyal kellett éreznem hallásom megromlását! Mégsem bírtam azt mondani az embereknek: beszéljetek hangosabban, kiáltsatok – hiszen süket vagyok.”
Mindezek ellenére hallása a zenére tökéletes volt. A zenetörténet egyik legszebb műve, a Holdfény szonáta is bizonyíték erre, melynek születéséről van egy romantikus, és két kevésbé annak tűnő elmélet.
A romantikus az, hogy Beethoven azt egy vak lánynak írta, mert így szerette volna neki megmutatni hangban, milyen látványt nyújt a telihold. A szonáta első tételéről Liszt Ferenc később azt mondta, hogy „virágszál két szakadék között”, így ez alapján akár igaznak is tűnhetne a romantikus keletkezéstörténet.
A helyzet azonban az, hogy a szonáta esetében még az sem biztos, hogy nevét onnan kapta, hogy Ludwig Rellstab német költő – kétéves volt, amikor a szonátát Beethoven írta – a holdfényes Vierwaldstätti-tóhoz hasonlította azt; ahogyan azt sem tudni, hogy valóban az 1810-ben, 47 évesen elhunyt Johann GottfriedSeume Az imádkozó leány című költeménye ihlette volna. Annyi viszont bizonyos, hogy az 1801-ben írt szonátát Beethoven tanítványának, az akkor 19 éves Giulietta Guicciardi grófnőnek dedikálta. Beethoven amúgy 1824-ben új végrendeletet írt, és még egyet 1827-ben, halála évében. Ötvenhat évet élt. Éjjel hunyt el, a Holdat felhők takarták.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!