Valamiért úgy alakult az emberiség történetében, különösen a nyugati civilizációt jelentő társadalmakban, hogy késsel, kanállal és villával eszünk az asztalnál. Persze, mondhatjuk azt, hogy kézzel eszünk akkor is, amikor evőeszközt fogunk az ujjainkkal, miközben szinte bármit meg tudnánk enni formatervezett fémek, műanyagok és pálcikák segítsége nélkül is.
Azt nyugodtan vehetjük alapvetésnek, hogy minden nemzet és közösség úgy étkezik, ahogyan az szokásai szerint kialakult. Vagyis nem kell sznobnak nézni azt, aki villával egyensúlyozza az ételt, mint ahogyan azt sem kell lenézni, aki két-három ujjal emeli szájához. A nyugati világhoz sodródott magyar általános etikett szerint a mustárba mártogatott virslit például lehet kézzel enni, de a debrecenit – talán, mert zsírosabb – már csak késsel és villával. A natúr spárga is ehető kézzel, miközben már csak villával engedhetjük mártásba.
Vannak helyek, ahol a melegszendvicshez is kést adnak, de pogácsához vagy fánkhoz soha, és a kenyérhez is kézzel nyúlunk, ha már felszeletelték, és lássuk be, bután venné ki magát, ha késsel nyiszatolnánk – miközben a bundás kenyér mellé a legtöbb étteremben kést és villát tesznek. És ma már a csirkecombot sem lehet csak úgy megragadni, kivéve akkor, ha papírdarabkával fogjuk a csontját.
Tény ugyanakkor, hogy a kézzel evés kultúrája sokkal közelebb áll a természettel együtt élő emberhez, mint az eszközhasználóéhoz. Az ujjak egyrészt fontos információkkal látnak el bennünket az ételek állagáról, hőmérsékletéről, másrészt, aki kézzel eszik, az többnyire lassabban eszik, és mindig csak annyi ételt tesz a szájába, amennyit meg is rág, valamint ötször is meggondolja, hogy leüljön-e az asztalhoz úgy, hogy nem mosott kezet. Az előítéletek és következmények tekintetében azért érdemes kultúránként tájékozódni arról, milyen ételhez nyúlhatunk kézzel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!