Nyáridőben – de még télen is – meglehetősen kevesen állnának sorba sült hekkért a vízpartokon, bodegák ablakánál, ha az emberek tudnák, micsoda szörnyeteg húsát falatozzák. Merthogy kevés olyan félelmetes kinézetű lény él a Földön, mint a hekk.
Ábrázata pokoli. Ha száját tátja, mintha démon ásítana, tűfogaival pedig egy vastagabb farmerdzsekit meg lehetne stoppolni pillanatok alatt. Ráadásul mindjárt egy egész boltra valót. A hekk testének húsa viszont rendben van: tápláló, szinte szálka nélküli.
De amitől igazán kedveltté vált: tartós fagyasztás után is a frissesség érzetét kelti. Egyben marad, nem zsíros, evés közben az embernek nincs olyan érzése, mintha csomózott zsírdarabokat rágcsálna. A hake-ből ráadásul több fajta van (például kék és ezüst, argentin vagy skandináv), így utánpótlás akad bőven – már amíg hal úszik az óceánokban.
A neve amúgy nemcsak hekk,hanem tengeri csuka is. Állítólagez a csuka szó lágyult idővel csacsivá, s lett a hekkből magyarosancsacsihal. Ez ugyan meglehetősen csacsiságnak tűnik, arról nem is szólva, hogy ennyi erővel akár a szamár húsát is panírba lehetne forgatni, és ráfoghatnánk: ősmagyar csuka. Az viszont, hogy Magyarországon népszerű lett, annak is köszönhető, hogy a huszadik század második felében meg kellett oldani az egyre jobb körülmények között élő keleti tömb lakóinak élelmezését. Szovjet pácolt hal vagy fagyasztott argentin hake (ezt ejtjük mi endékás akcentussal hekknek), ez volt a kérdés, és a hekk lett a befutó, nem pedig a sült szibériai tok, amur, tajmen vagy maréna. Bár, elnézve a magyar külpolitika jelenlegi vektorait, eljöhet még a ruszlik aranykora. Addig is azonban, nekünk, magyaroknak itt maradt a hatvanas évekből a hekk, a ma már „ősi” tiszai és dunai, és persze balatoni hal. Ráadásul fej nélkül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!