Múlt, jelen, jövő. Úgy használjuk e fogalmakat, hogy talán bele sem gondolunk abba, a nyelvészet és az idő tudományán kívül, vagyis mondataink megfogalmazásán, valamint a tér-idő elemzésén túl máshol nincs is nagyon értelmük. Sőt nem is léteznek – hiszen még a jelenről sem tudjuk megmondani, mikor kezdődik és meddig tart.
Az már az ókori embereknek is feltűnt, hogy ezek a fogalmak – miközben nagyon is jól magyarázhatóak, hiszen ami van, az most történik; ami volt, az elmúlt; és a lesz csak ezután következik – valójában viszonyrendszerek, amit az időre hivatkozva sorolunk egymás mögé. Platón már az életet is csupán illúziónak tartotta; Arisztotelész szerint még a „most” fogalma is örök változásban van; Szent Ágoston szerint pedig az idő alapja maga a változandóság, és az emlékezet az, ami teremti a múltat, a várakozás sodorja elénk a jövőt.
Miközben, lássuk be, valójában csakis a múltat észleljük magunk körül. Hiszen elég felnézni az égre: fényes és ragyogó, miközben alighanem rég halott, rég elporladt csillagok lenyomatában gyönyörködünk. Olyan távolságokból érkezik ugyanis a fény, hogy könnyen lehet, a túlvégén már nincsen semmi. Legfőképpen az nincs, amiből a fény elindult. A múltat látjuk a hegyekben, a változást a kavargó felhőkben – de mégis, mérjük az időt, különben elvesznénk a jelen, a múlt és a jövő viszonyrendszerében. Egyetemesen elfogadott támpontokat teremtünk, amihez viszonyítunk, amihez képest mérni tudjuk a változást.
Egyvalami azonban 2015. január 4-én is világos: az életet – nevezzük jelennek vagy változandóságnak – csak előrefelé tudjuk élni, megérteni viszont csakis visszafelé. Ezért sem érdemes azon tűnődni, milyen lesz a holnap vagy az idei év. Hiszen mindez csakis azon múlik, amit már megtettünk – vagy amit tenni fogunk.
--------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
