Még azt sem tudjuk pontosan, mi lakozik a fejünkben, mi az óceánok mélyén, mégis arra vágyunk, hogy az ismeretlen minél több szeletét megismerjük. Az már a hetvenes években tudományos konferenciák tárgya volt, hogy a Hold anyaga alighanem a Földből szakadt ki valamikor a földtörténet hajnalán. Laikusok úgy szokták ezt mondani, hogy a Hold kőzetanyaga földi helyét borította be az óceánok és tengerek vize.
A mostani felfedezés lényege annyiban új, hogy a kutatók eddig úgy gondolták, a Hold főképp a Földdel ütköző bolygónyi test anyagából állt össze, s lett az évmilliárdok alatt ilyen szép gömbölyű.
Nem is gondolkodtak rosszul, hiszen a feltételezett becsapódó égitest nem sok kőzetanyagot hagyott maga után – a Földön. Most viszont kiderült holdi kőzetfuratok és porok izotópvizsgálatakor, hogy a Holdat felépítő izotópanyag ugyanolyan összetételű, mint ami a Földön is megtalálható.
Ez viszont azt feltételezi, hogy nem is akkora volt az a bolygó, amely találkozott egykor a Földdel, de elég nagy ahhoz, hogy kőzetanyagot kiszakítva sebet ejtsen a bolygón.
Legyen ez végül is bárhogyan, a Hold-teóriák tekintetében nem feltétlenül a tudományos eredmények a legnépszerűbbek. Mert itt van mindjárt az, amelyik szerint a Hold valójában idegen civilizációk űrállomása, üreges, és a másik oldalát azért nem látjuk, mert ott vannak a hajtóművek. Hasonlóan asztali poharazgatások témája, hogy a Hold nem is a Nap fényét veri vissza, hanem magától világít. Arra ugyan senki nem tudja a választ, minek világítana a Hold, ha egyszer a Nap is azt teszi, de lépjünk túl ezen a régi kocsmán.
Az az állítás ugyanis, miszerint a Hold anyaga a Földből szakadt ki, választ ad arra a kérdésre is, hogy ezek szerint mégiscsak jártunk a Holdon. A mintákat csak el kellett hoznia valakinek. Vagy valaminek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!