Felhőtan. Mert ilyen is van. Azok a pamacsok ugyanis, fent a magasban, komoly résztvevői és alakítói a légkör folyamatainak, és nem csak azért, mert eltakarják a Napot, vagy eső, hó hull belőlük. Névsora, atlasza is van a felhőknek, és ahogyan a tudományban minden élőnek és holtnak, a felhőknek is latin nevet adnak már – a 19. század elejétől, amikor rendszertanba foglalták a gomolyfelhőt, a fátyolt, a réteget vagy éppen a föld felett szitálót.
Azt ugyan nehéz elképzelni, hogy mondjuk a Hortobágy pásztorai fajokra, fajtákra és változatokra osztották volna a felhőket (vannak vertikális kiterjedésűek: gomoly; magas szintűek: 7 kilométernél magasabban; középmagasak: 2–7 kilométer között; alacsony szintűek: 2 kilométer alatt), de az szinte biztos, hogy a botjára támaszkodó juhász pontosan tudta, melyik égi vattából hull majd eső, melyik hozza a szelet, s melyik az, amiből ha kicsap is a villám, a nyája bundája száraz marad.
Pedig a latin neveknek is van bája. Mert itt például az Altocumulus stratiformis translucidus perlucidus, de ez egy juhásznak csak lepelfelhő, melynek résein foltokban szűrődik át a napfény.
De akad olyan nevű is, hogy Pyrocumulus – ami valóban úgy néz ki, mintha csak egy vulkán pöffentené tűzfüstgombáját a magasba.
De van már Morning Glory felhő is (jelentése hajnal, de így hívják a virágot, a hajnalkát is), amelyik vastag, elnyúló csőként lebeg a táj felett. Az Arcus pedig ítéletidők hangulatát idézve hajlik vastag ívben a fejünk felett.
Most tizenkettő új felhőfajtát vettek lajstromba. Ez szinte forradalmi.
De legyen bár hatvanféle felhőtípus akár, és nézzen ki bárhogyan is akármelyik, a felhők látványa megnyugtató. Ha nem lennének, még a legsötétebbek is, a Föld gyalázatosan ki lenne szolgáltatva a napsugaraknak. Vagyis gyönyörködjünk bennük, és átkozzuk akár, felhők nélkül semmire nem jutnánk itt lent, a földön.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!